Irodalmi Szemle, 1968
1968/10
I í emléke Bornemisza Péter A meredek úttól lihegve állunk a várrom tetején. A csendes erdei ösvényen a harangvirág se mozdult, itt meg dühödten birkózik velünk a szél, meglazult kövek dübörögnek a mélybe. Feketén ásító ablaktorokból felröppen egy sasmadár. így toppanunk a középkorba, az örök háborgó, ördöggel, társadalommal vívódó Bornemisza nyugtalan világába. Detrekő romjai közé. Lent a völgyben pókhálóutak kötik össze a kis falvakat Detrekőváral- ját, Rárbokot, ahol Bornemisza a halállal viaskodott és Széles kutat, ahol eltemették. A várkert gubancos, csenevész fái között szívet dermesztő a csönd, a szél duhaj nótáját kiszorították a félkör alakú hatalmas falak. A belső falon, a megmaradt, durva vakolatban menetekeiként vésődik egy szép kaligrafikus B betű. Balassa ... Bornemisza? Valamely kései diák remi- nesszenciája. Kicsit távolabb, a lepergett vakolat rései között sárga virág kodik. A sziklába mélyedt karmokat nem lehet könnyen Tört cserepek pattognak lábunk alatt a magas fűben, és emlékezünk. Látjuk az angyalnak öltözött deákot, aki Feledi Lestárt, a kassai várkapitányt „megfedette, ne imádkoznék az fakép előtt”, pestis, családi gyász, nyomdai örökös harc a kérlelhetetlen Telegdivel. Hadakozik. Az rint „kis semmi ember”, de is megcsodálták a vézna hatalmas életerőt. Minden írása személyes élmény, s őszinte önvallomás is. Gyakori kezdő sorai: Láttam telhetetlen prókátort... Láttam nagy urakat... Láttam én is friss kevélyt... Mit
