Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - DISPUTA - Féja Géza: A magyar irodalom jövője
Féja Géza a magyar irodalom jövője Vita és vallomás Németh László tanulmányt Irt erről a mindannyiunkat izgató kérdésről, írásába csaknem egész könyv anyagát zsúfolta, olykor néhány mondatba fejezetet sűrít. Sommás magyar irodalom- és történelemszemléletet ád, megszívlelendő sorokat ír egymásra torlódó, egymásba folyó írónemzedékeink helyzetéről, népünk jelenvaló kérdéseit érinti, az európai irodalom mai hivatásáról elmélkedik, nyugati „betörésünk“ esélyeit mérlegeli. A kérdések ekkora tömegének a fölvetése sok tekintetben hasznos, olykor megrázó erejű, és mindenképpen vitára kényszerít. A szerző rendkívüli szelleme és felelősségünk érzete követeli, hogy írásáról nyíltan és őszintén beszéljünk, ezáltal becsüljük meg igazán. Talán helyénvalóbb lett volna kevesebbet markolni, közvetlenebb és foghatóbb kérdésekkel kezdeni. De ha mégis világot átfogó látóhatár mellett döntünk — s ehhez jogunk van —, akkor legelső feladatunk alanyiságunknak [szubjektivitásunknak) a legyűrése, tehát saját életérzésünk egyedül üdvözítő hitének feltétlen érvényesítése helyett az életben, a történelemben és az irodalomban rejlő valóság kibányászására, elemzésére kell törekednünk. Bizonnyal utat tévesztünk, ha tényekkel mit sem törődve mindenütt és mindenben csupán alanyi (szubjektív) tételünk igazolására keresünk példákat. Németh László alanyi tétele a magyarság félezer éves „agonizálása“. Mindig viszolygok, ha bár megfelelő magyar szó áll rendelkezésünkre, mégis idegent használunk, mivel rendszerint önkényes értelemmel ruházzuk fel, és így félreértések sorozatát szülheti, közösségi visszhangja pedig éppen ezért zavart kelthet, vagy egyenest rontó hatású lehet. Az agónia haláltusát jelent, az agonizálás haldoklást. Amennyiben Németh a magyar szót írja le, bizonyára megáll, elgondolkodik, és módosítja, mert történelmünk, bármennyire is válságos Mohács óta, agóniának aligha nevezhető. Németh tételének az igazolására önkényesen kiragadott „példák“ seregét hozza, ám bárminő alanyi tétel igazolására legalább ugyanannyi érvet találhatunk, és természetesen ugyancsak megtévesztő eredményhez jutunk. Az igazságot most és mindenkor az egészben kell keresnünk —, természetesen ennek a módszernek az alkalmazása a legnehezebb. „A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás“ — állítja Németh László, tehát Mohácsnál, illetve Mohács után. Állítása enyhén szólva túlzás. Középkori magyar nyelvemlékeink csakugyan gyérek, de honi latinságunknak, például gestáink- nak magyar irodalmi jelentőségét tagadni vagy humanista irodalmunkat egyetlen fölényes mozdulattal lebecsülni öncsonkítást jelent. Ugyanakkor elismeri, hogy „megvolt a nyelv gazdag fényűzése". Nos, ezt a „fényűző“ nyelvet a mezei magyarság tartotta fenn, a nép és a vele eléggé össszefolyó köznemesség. Am miként képzelhető, hogy szókincsben, rokon értelmű szavakban, költői finomságú árnyalatokban, nyelvjárásokban oly gazdag, „gyermeki nyájasságú“ nyelvünket éppen a legmélyebbre került és a ténydisputa