Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - DISPUTA - Féja Géza: A magyar irodalom jövője

Féja Géza a magyar irodalom jövője Vita és vallomás Németh László tanulmányt Irt erről a mindannyiunkat izgató kérdésről, írásába csak­nem egész könyv anyagát zsúfolta, olykor néhány mondatba fejezetet sűrít. Sommás magyar irodalom- és történelemszemléletet ád, megszívlelendő sorokat ír egymásra tor­lódó, egymásba folyó írónemzedékeink helyzetéről, népünk jelenvaló kérdéseit érinti, az európai irodalom mai hivatásáról elmélkedik, nyugati „betörésünk“ esélyeit mérle­geli. A kérdések ekkora tömegének a fölvetése sok tekintetben hasznos, olykor meg­rázó erejű, és mindenképpen vitára kényszerít. A szerző rendkívüli szelleme és felelős­ségünk érzete követeli, hogy írásáról nyíltan és őszintén beszéljünk, ezáltal becsüljük meg igazán. Talán helyénvalóbb lett volna kevesebbet markolni, közvetlenebb és foghatóbb kérdé­sekkel kezdeni. De ha mégis világot átfogó látóhatár mellett döntünk — s ehhez jo­gunk van —, akkor legelső feladatunk alanyiságunknak [szubjektivitásunknak) a le­gyűrése, tehát saját életérzésünk egyedül üdvözítő hitének feltétlen érvényesítése he­lyett az életben, a történelemben és az irodalomban rejlő valóság kibányászására, elemzésére kell törekednünk. Bizonnyal utat tévesztünk, ha tényekkel mit sem törődve mindenütt és mindenben csupán alanyi (szubjektív) tételünk igazolására keresünk pél­dákat. Németh László alanyi tétele a magyarság félezer éves „agonizálása“. Mindig viszolygok, ha bár megfelelő magyar szó áll rendelkezésünkre, mégis idegent haszná­lunk, mivel rendszerint önkényes értelemmel ruházzuk fel, és így félreértések soroza­tát szülheti, közösségi visszhangja pedig éppen ezért zavart kelthet, vagy egyenest rontó hatású lehet. Az agónia haláltusát jelent, az agonizálás haldoklást. Amennyiben Németh a magyar szót írja le, bizonyára megáll, elgondolkodik, és módosítja, mert történelmünk, bármennyire is válságos Mohács óta, agóniának aligha nevezhető. Né­meth tételének az igazolására önkényesen kiragadott „példák“ seregét hozza, ám bár­minő alanyi tétel igazolására legalább ugyanannyi érvet találhatunk, és természetesen ugyancsak megtévesztő eredményhez jutunk. Az igazságot most és mindenkor az egész­ben kell keresnünk —, természetesen ennek a módszernek az alkalmazása a legne­hezebb. „A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás“ — állítja Németh László, tehát Mohácsnál, illetve Mohács után. Állítása enyhén szólva túlzás. Középkori magyar nyelvemlékeink csakugyan gyérek, de honi latinságunknak, például gestáink- nak magyar irodalmi jelentőségét tagadni vagy humanista irodalmunkat egyetlen fölé­nyes mozdulattal lebecsülni öncsonkítást jelent. Ugyanakkor elismeri, hogy „megvolt a nyelv gazdag fényűzése". Nos, ezt a „fényűző“ nyelvet a mezei magyarság tartotta fenn, a nép és a vele eléggé össszefolyó köznemesség. Am miként képzelhető, hogy szókincsben, rokon értelmű szavakban, költői finomságú árnyalatokban, nyelvjárásokban oly gazdag, „gyermeki nyájasságú“ nyelvünket éppen a legmélyebbre került és a tény­disputa

Next

/
Oldalképek
Tartalom