Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
De itt a képnek még jelentős szerep jut: a kert megtelik csillagokkal, a fehérség megnő bennünk, a jóság szárnyat növeszt s a hiszékeny jégcsapok sírnak. Néhány verssel odább, a negyvenhét soros Négyszerben azonban már csak néhány kép emlékeztet a korábbi „képi“ Zs. Nagy Lajosra, s azok is a szerző szemléletének bizonyos átrendeződéséről tanúskodnak, minőségileg mások, mint az Ének a tisztaságról-beliek. A szóismétlések („négyszer kerülte meg a várost, négyszer nézett le a hídról“ stb.) s kihagyások („négyszer gondolta meg a dolgot" — csak sejtjük, hogy mit gondolt meg!) zaklatottá teszik a kezdést. Ez a zaklatottság a második versszak elején egy pillanatra elcsitul, az egzaltáltság átadja helyét a fanyar meditációnak, a külvilágról kapunk hirt l„Kapóra jönne nekik, / elcsámcsognának a híren"), de a következő sorokban indulat, dac formájában már újból megjelenik: „ő meg zabolhatná az iszapot, kortyolhatná csatornák szennyét, felpuffadna, mint valami miniszter." Az indulat önmagát hatványozza, s ez formailag a lehetőségek kilátástalanságának a fokozásában (zabálhatná-kortyolhatná-felpuffadna) demonstrálódik. A harmadik versszak a második versszak első két sorára utal, azt mintegy konkrét helyzetekre bontja: „Megnézte jobban az első villamost, az első csipás hajnali asszonyt, az első nagyképű rendőr gumibotját az utolsó részeg fickót. Szemtelenül megnézte a hivatalba vágtató, hírhedt titkárnő fenekét...“ Ezzel a vers megint lelassul, de a versszak ismétléseiben, tárgyhalmozásában (villamost, asszonyt, gumibotját, fickót), fokozásában (megnézte-szemtelenül megnézte), ellentétjében (az első-az utolsó) érezni változatlanul a leszorított indulatot, amely újból kitörni készül. S az indulatkitörés ezúttal képeket, a költő eddigi „képtárában“ szokatlan képeket eredményez: „S egyre több lett a villamos, fékek hörögtek, a járdákon bordóra fagyott arcú állampolgárok csikorogtak." A „fékek hörögtek" egyszerű megszemélyesítésnek látszik, de ha a megszemélyesítés alatt antropomorfizálást értünk, akkor ezt az „animalizálást“ (hörögni ugyanis inkább az állat szokott, s nem az ember) nem tarthatjuk hagyományos megszemélyesítésnek. Az egyértelműen tárgyiasító „állampolgárok csikorogtak" mellett ez is embertelenítés- nek tűnik. S ezek az embertelenítő (az embertől elidegenedő) képek — úgy tűnik — a falut elhagyó s a város anyagával küzdő Zs. Nagy Lajosnak az expresszivitás mellett másik jelentős formai vívmánya. Később erről még lesz szó. Itt, ebben a versben a szerepük annyi, hogy az öngyilkosság gondolatával kacérkodó költő sötét kedélyéről, keserűségéről, „hörgő, csikorgó“ hangulatáról üzennek. Ezután a költő ismét a külvilág felé fordul: „Kutatva meredt minden arcra,
