Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
Az elmondottak Zs. Nagy Lajos első kötetének nagy részére is érvényesek, csak nála a „csillag-“ és „virág“-iéle képek az élményhiányon túl pozitív információt is hordanak: a fénynek, a tisztaságnak azt az egyelőre még testtelen (költőileg megvalósítatlan) igényét jelzik, amely újabb kötetében, a Tériszonyban lesz majd esztétikailag valóságos erővé. Mielőtt azonban rátérnék a költő új kötetére, el kell mondanom, hogy egy-egy kép erejéig ezekben a modoros versekben is ott csillog a költői élmény. Az idézett Őszben és Őszi strófákban ilyen képek pl. a következők: „vízgyöngyös sínpárok ragyognak", „Legények kezében füstölgő virágok“, „Megyek a rozsdás, megtiport, elázott avaron". (Vitatható persze, hogy a versszituációból ki lehet-e ragadni s önmagában minősíteni egyetlen képet, de ezekben a versekben a kiragadással nem a szétválaszthatatlan szituációt és képet választjuk szét, hanem a valós képről bontjuk le a hamis szituációt. A manier, akár a rossz vezető, nem vezeti az élmény áramát, ezért az egyetlen, de művészileg valós kép az egész vers funkcióját „teljesíti“.) Christopher Caudwell szerint „A műalkotás a negáció negáciőja — szintézis a művészet meglevő világa (meglevő tudat vagy elmélet) és az én tapasztalatom Iélet vagy gyakorlat) között." Zs. Nagy Lajos a „füstölgő virágok" egyszeri valóságának a felmutatáséval azokat a „lángszirmú tűzvirágokat" és „vérző rózsákat" tagadja, amelyekkel alkalmasint egyszer valaki már tagadta a virág „meglevő tudatát“. A kép egyszeriségét az adja, hogy a derű, a jóság és a gyöngédség egyezményes szimbóluma, a virág mellé a sötét, baljósló és kemény „füstölgő“ jelző kerül. Ilyenképpen persze lehetne egyszeri a „vérző rózsa" is, csak hogy míg ezt a szerzői önkény konstruálta, addig amannak a „vízgyöngyös sínpárok“ szituációja a költő szubjektivitásától független létezést is kölcsönöz. Emellett a külön létezés (a füstölgő vonat) mellett a virág a költő szubjektivitására utal, s a kettő ellentmondása a képi általánosítás síkján egyszerre fejezi ki a hajnalban vonatra váró, fagyoskodó költő morcosságát és lányra vadászó virtusát. (Erre a virtusra utal a „vízgyöngyös“ — tehát nem csatakos, leverő hangulatú — „sínpár“ Is). A költő ilyen sikerült képei mögött — amint azt ennek a fejezetnek a bevezetőjében már elmondtam — többnyire a táj (természet), a család és a szerelem élménye érződik. Ezek az élmények azonban itt még csak saját magukkal egyenlők, s olyan leírások, életképek, dalok születnek belőlük (Martonfalva, Jókedvromboló, Fájdalom, Apám, Szédült szerelem stb.), amelyekről mindaz elmondható, amit Ozsvald idilljeiről már elmondtam, azzal a különbséggel, hogy ezekben a természeti képek elemibb erejűek, dinamikusabbak, mint Ozsvald „csendes szépségekre“ koncentrált költészetében: „Minket sose küldött senki a viharba, mégis úgy fekszünk most, mint két fiatal tölgy, egymásra zuhanva. (Szédült szerelemmel j Szemében könnycsepp nem terem: nem ér hozzá a bánat. Kertjében gyorsuló szelek csavargatják a fákat." ( Apám ) Ez a természetélmény a költő újabb kötetében fő erővé válik, ellenben a család (és szerelem) már csak egy általánosabb mondanivaló részjele. Ez az általánosabb mondanivaló (a tisztaságigényről van szó!), vagy egy újabb és pontosabb kifejezéssel: „művészi terv" (Török Gábor) már az első kötetben is megfogalmazódik, de sajnos, valóban csak fogalmazódik, azaz szándék vagy kívánság formájában („Tanítsatok meg tisztán élni minket") kerül papírra. S ha a szerző a „teremtéssel“ megpróbálkozik, akkor rendszerint nem jut túl az üres retorikán: „Haragos-nyers énekek égnek a szívben, arról, hogy néha úgy marnak belém, mint éhes farkasok, a gondok,
