Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - HAGYOMÁNY - Darkó István: A legnagyobb úr
Nem mondta pontosan a gondolatait, de mégis büszkeség fogta el. Könnyűnek érezte magát és kihúzódva állott vigyázba. A suhogó ököl váratlan ordítás kíséretében vágott az arcába. Két vaskar ragadta meg, s mint egy zsákot, bevágta a vasúti kocsiba. Rázuhant az összedobált tárgyakra s egy csákány nyelébe vágta a fejét. Úgy kuporgott, térdeplő, ügyetlen helyzetben, mint hajnalban, mikor a szemüvegje összetört. — Az imádkozó török pap! — ismételgette sírva és hatalmas pontot érzett az életében. Az ordítás néhány értelmét behallotta még kívülről: — Kesztyűbe dudálni... végül is rend lesz ... addig tart, amíg meggebedtek ... Aztán egy világos kérdést értett meg: — Ki a legnagyobb úr? Kinek szfent minden szava?! Az ordításra találgató csend felelt. A hang korbácsa véres csíkokat pattogtatott a levegőbe: — Ezerszer mondtam már, barom! Az, aki a manőveren is ugyanolyan lelkesedést, elszántságot és fegyelmet kíván, mint háború esetén. A legnagyobb úr, a legfőbb Hadúr, az összes fegyveres erő parancsnoka ... No ki??! Tolongva ömlöttek befelé az emberek az ajtón. Attiportak rajta és kuporogva bújtak egymás mögé. A tanárjelölt karja fájdalmasat roppant. A kötél átfonta. A lába megrándulva feszült ki, a sarka felemelkedett a padlóról. Odakötözték egy vaskarikához. Az ajtó csikordulva csapta el a szürke világosságot. A vaskapocs rápattant az ajtóra, a vonat megint előrerándult. III. — Isten vele Ferike, azt mondta neki a kisasszony az állomáson, mikor elindultunk! — suttogta a gúnyos hang a többieknek. — Akkor még te se gondoltad volna, hogy ilyen jól fogunk utazni! — felelte vissza egy másik. — No állat, jobb-e itt, mint otthon?! — nevetett a kását emlegető legény az oláh felé. — Már nem jobb! — Pedig ez még nem a háború! — Tudom! Ez csak maniber! — Koplalási maniber! — Ha mindjárt megmondtad volna, hogy ki a legnagyobb úr, akkor már vége volna! Te vagy az oka, te ökör! Téged kérdezett legelőször! — Nem az volt a hiba, hanem az, hogy nem öltöztünk fel rendesen, mikor kisorakoztatott. — Persze, úgy kellett volna két napi dutyi után odaállanunk, mintha bálba készülnénk! Az Isten rothassza el elevenen még azt is, aki tejet adott ennek a vadállatnak! — Ö a legnagyobb úr! — Persze, azt kellett volna mondani! — Nem az volt a baj, hanem az, hogy reggel verekedni kezdtetek! — Megettétek az utolsó falat kenyeremet! — Most már adtak volna, ha megmondtátok volna, hogy ki a legnagyobb úr! — Hát kérdezett engem, te hülye? Belédvágom a bagnétot! — Ügy adod, mintha tudtál volna felelni neki! — A legnagyob úr a szerelem! Fogadjunk! — Fogadjunk abba a fél kenyérbe, amit az önkéntes megevett. Ugye, Juon, ő ette meg?! — Nem igaz! én nem ettem meg! — Az önkéntes, te barom! De most elárultad, hogy te voltál. Nesze! Hatalmas pofon csattant az oláh képén. — Megint kezditek! — siránkozott az asztalos. — Még most se tudtok békén lenni! — Meg kell tudni, hogy ki ette meg a fél kenyeremet! — Ha megmondod, hogy ki a legnagyobb úr, én rámutatok arra, aki megette!
