Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - HAGYOMÁNY - Darkó István: A legnagyobb úr
A tanárjelölt reszkető inakkal bámult a meredt arcokba. Egyikük átmászott a többin és feléje igyekezett. Azok, akiken átmászott, úgy tűrték, mint kimerült állatok a megindult hernyót. — Disznók, megöllek mindnyájatokat, ha nem adjátok elő! — Nyomd beléjük a bagnétot! — Mikor berukkoltam, a kocsmában én is szétvertem a koma fejét. A koma fejében kása volt. A csendőrök azt mondták, hogy menjek csak velük, majd ők jobb kását adnak, öt napig vertek, étlen-szomjan ... Megint ordított az előbbi hang: — No mi lesz? Ide adjátok, vagy nem? A beletekből szedem ki! — Mit szedi ki? Szeder szedi? Fekete szeder...? Szegény anyám, szegény anyám, feketében szedi érett szederet... Szederet, kupacosat... — dadogott értelmetlenül az oláh. — A kása jó étel!... Hát itt nem vernek, komám?! — nevetett egy ideges hang. — Mondták, hogy ma már kapunk valamit! — Anyád ótvaras kínját! Ogy kapunk, mint tegnap! — Meg mint tegnapelőtt! — Már két egész napja! Szörnyűség! — szaladt ki a tanárjelölt száján. Egyikük felmászott az ablaknyiláshoz. — Hol lehetünk? ... Istenem, hol lehetünk? ... Édes jó Istenem!... — Hehehe! Istenem, drágám! ... Fekete szeder, anyám feketében... az, nem Isten! Egy bakancs repült az ablakra kapaszkodott katona felé: — Te loptad el, disznó! Rémülten kapta hátra a fejét. — Jajj!... Mit?!... Mit?!... Lezuhant a padlóra. A tanárjelölt hangja rekedten csuklott az összemarcangolt emberek felé. — Mit csináltok?!... Még most is! Csak látnám, hogy melyikötök volt? — Elloptátok a fél kenyeremet! Kiszedem belőletek! Csörögve indult meg egy fekete alak a züllött káoszban. Szitkozódva rúgták, lökték előre. — Nálad van! Ide vele! — torpant meg a tanárjelölt mellett. Megragadta a vállánál fogva és átfordította a hátára. — Eridj, mert beléd nyomom a bajonétot! — kiáltott hirtelenjött dühhel a támadóra. Megrettenve hallgatta saját hangját és annak az értelmét. Két nap, még ha olyan szörnyűséges is, elég volt ahhoz, hogy megállapodott altruizmusa így megváltozzon. — Istenem, hol lehetünk? ... Csak visznek! ... Még azt se tudjuk, hogy hová?! ... — mondotta siránkozva az asztalos. — Afrikába, komám! Én se kérdeztem, mikor a kását megláttam a koma fejében, hogy hová visznek!... Mégis megtudtam a végin! A tanárjelölt most egy meleg, téli vacsorára gondolt. A fásládán kuporgott, a kályha mellett, az édesanyja hófehér, habos kása fölé csokoládét reszelt. — Hát ideadja-e, vagy nem? — tolta a kérdést valaki az arcába. — Nem adom! — kiáltotta és védekezve sújtott maga elé... — Hehehe! Jó mulatást, Ferike! — nevettek rá bolond gúnnyal egyetlen durva hangba gyűjtött emlékei. — Jolánt szívesen látná édesanyám is feleségemnek... — mondotta a gondolkozó értelme. — De akkor innen szabadulnom kell! Nagyot csapott a torka után nyúló kézre. Kidolgozott, kemény marok fogta át az arcát és reszelve szántotta végig. Teljes erejével kapálózott, ütött, harapott a melléje tolongó alakok felé. II. A vonat, mint haldokló ember, még néhányat vonaglott, aztán kinyújtőzva feküdt el. Az ajtó csikorogva gördült félre, nedves pára ömlött közéjük. Meglepődve engedték el egymást. — Kifelé! — szakadt egy hang jól ismert, hideg zuhanya rájuk. — Kifelé, disznók!
