Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Ján Stacho: Versek
Szamárbőr-dobot vernek az éjben, neked szól, szerelmem, Marian. Ű, mily epedő ma a hold! Felemelt kezek, az öreg bástyán nyíló vadrózsát kérik, zengő kezek, arany cíntányérrá kovácsolják a napot, ügyes kezek, agyagból korsót formálnak, s amelyek — Marion, tedd, hogy ne kelljen soha sikoltó könnyet fakasztó fényes fegyverhez nyúlnom. Ö, mily epedő ma a hold! Almodból vezetlek ki a nász helyére. A vízmosásban halott fűz gyökere alatt mesélek majd a kakasról, mely egykor bölcsőd fölött ujjongott, hogy miként vált felszárnyazott fejetlen testté, mely röptében sugárban lökte a vért maga elé. S arról, hogyan keresed az utolsó férfi nyomát a homokban, s a megtermékenyülést vágyva hogyan csókolod térden állva, miként kelsz föl s töltőd tele a kancsőd, s hogyan lankadsz el kigyilkolt fészkek felé tekintve, hajad hátadra omlik a földig, elárvult hullócsillag. Itt elhallgatok majd, mert te egy mozdulattal mintha virágot tűznél hajadba, s felragyogsz; míg én tíz ujjal keresem sóvárogva a kikeményített menyasszony ébredését, varkocsát, téged, konkrét Marion. 0, mily epedő ma a hold! Mikor a közeli faluban felhangzik az éjféli kürtszó, már csak a jejveszékelő madarat lessük, a fejünk fölött forrón süvítő sok törött szárnyat; a homokot a kiszáradt folyómederből, a halpikkelyeket, szívem Marion, összesöpröm számodra kicsiny csomóba, hogy leülhess. A meteorként robbanó kalászokat figyeld útközben s a forró úttestre kiöntött szurkot, igyál nyugodtan egy korty liliom-szeszt, hogy az érő dohánytól szagos fülledt nyári sötétben ébredjünk százszor és mindig sósán. 0, mily epedő ma a hold! •M N w* £ © Q 3 V} C š
