Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről
ményeiben emlegetjük, azt belsőleg emlegetjük. A katona kéz nélkül jön haza a frontról a kedveséhez, s a vágy pillanatában, amikor simogatni akarja a kedvest, átkozni kezdi a Vezért. Ö okozta, hogy nincs kezem, hogy nem simíthatom meg a kedvesemet. Csak ebben és ebben a helyzetben tudok a feleségemmel szeretkezni, és ráadásul, bár küzdők ellene, még a Vezérre is gondolnom kell. S ha akaratom ellenére még ebbea a pillanatban is kénytelen vagyok felidézni, ha már az ágyamba is behatolt, akkor a Vezér mindenütt jelenvaló és mindenható. Ez a Tábornok is ilyen értelemben van jelen mindenhol, jelenléte bölcs, értelmes, a franciákra nézve kétségkívül hízelgő dolog. Jómagam a tábornokokból csak az emlékirataikat ismerem. Nem is sejtettem, hogy a tábornokok jelenlétében háborúkon és vereségeken kívül másról is lehet töprengeni. Ezért nem győzök eleget csodálkozni magamon, amikor a könyvét kezembe veszem. S úgy olvasom, mint mondjuk La Bruyére-t, a nagy moralistát, de élő moralistát. S még jobban meglep, hogy éjjelenként úgy álmodom a könyve fölött, mint valaha Baudelalre-é fölött. Ez az írás a történelem kvintesszenciája. A Tábornok még elnökké választása előtt töprengett így nyilvánosan. Persze, senkinek, sem az úgynevezett, sem a valóságos közvéleménynek nem keresi a kegyeit, inkább még elriasztja mindkettőt. S mivel a köztársaság az elnökévé választotta, ezzel többet elárult magáról, mint a világ bármely országa. Ésszel és érzéssel választott, zseniálisan, a történelem szellemében választott, ezt legalább utólag az idegennek is el kell ismernie. Ű egyszerűen korunk legnagyobb férfija. Vele szemben nem lehet, tehát nem is bölcs dolog ellenjelöltet állítani. Sartre választás előtti nyilatkozata, amelyet lapjaink is hoztak, hogy „Mitterandra szavazok, de Gaulle ellen“, dacként hat. Alighogy megérkeztem Párizsba, máris rohantam a modern szobrok seregszemléjére, hogy lássam a mi dolgainkat, Rudo Uher és Andrej Rudavský szobrait. A Rodin-múzeum kertjében, tehát annak az életműnek a közvetlen közelségében, sőt, akár önkéntelen szembesítésben is azzal a művel, amely egy egész korszak ízlését ős gondolkodását fejezte ki — mintegy harminc ország szobrászainak a dolgait állítják ki a világ minden tájáról. A múzeum épületében ott szoroskodik Rodin márvány és bronz életműve, az egész mitikus világ, ahogy az irodalomból ismerjük, az udvarban az örökkévalóság talapzatán magasztosan tűnődve szenved Rodin Gondolkodóiéi. Szemben, a kerítés fala mellett, A poklok kapuja áll és sosem nyílik meg, illetve jelképesen csak annak nyílik meg, aki ismeri Dante Isteni színjátékéit, vagy akinek legalább a mű leghíresebb verssorai felmerülnek az emlékezetében. A modern szoborkiállítás felé tehát a Gondolkodó, a vesztőhelyre lépkedő Calais-i polgárok és A poklok kapuja mellett visz az ember útja, szóval olyan művek jelzik a bemenetelt, amelyek a szobrászat egyik korszakával s bizonyos mértékben az ember múltjával is szilárd egységben állnak. Ilyesmi igazán csak Párizsban történhet meg az emberrel, mert itt van Rodin, életművének érzékletes és közvetlen jelenvalósága (amit semminemű sokszorosító eljárás sem tud pótolni). Most is ugyanazzal a tisztelettel lép be ide az ember, mint annyiszor. Ma azonban minden, amit lát és gondol, változást jelez. Ez a kiállítás egészében a non-figuratív szobrászaté. Figuratív munka itt kevés akad, s az is jellegtelen. Igazán nagy kompozíció közöttük, amely az egész tárlatból, még ebben a nemzetközi társaságban is kiemelkedik, s amely az élet fűszereként rögtön felhívja magára a figyelmet, Uher szobra, a Nő, ez a napsugaras áhítat, Maillol Pomőnéjának közeli rokona fában. Ezek a művek, objektumok, kompozíciók, konstrukciók, vagy minek is nevezhetnénk őket, többnyire semmit sem akarnak jelenteni, magasságukkal nem kívánnak az ember fölé emelkedni, sem a tömegükkel az ember tekintetét vagy szellemét emelni, vagy bárkit is monumentalizálni vagy földhöz lapítani. Lenni akarnak, egyszerűen léteznek. Előderengenek egy-egy fa árnyékából, álldogálnak a fűben vagy az ösvények mellett, benépesítik a teret, a parkot, a játékteret, diszkréten társul ajánlkoznak, ha az ember sétál vagy leül, és nem gondol semmire. Csak jelen vannak, az udvaron, a park gyermekkuckójában. Humanizálják, megbontják az űrt. Nem a mesteri színvonaluk a kényszerítő, nem propagálnak, nem is reklámoznak. Az emberi létezés halk társai ők, tudatos házi istenek, csúnyaság nélkül való házi manók, parkokban eltöltött délutánjaink tündérei, egy-egy pihentető pillanat tündérei munka idején. Az ember jelenlétét fejezik ki, a rajtunk kívül létező másikét. Az emberi tudat alakot öltött áttételei ők. Mai, polgári módon valóságos istenek, vagy — Malraux nyelvén szólva — istenségek, akikben
