Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről

sem abszolút. Azzal a feltétellel, s ez lényeges, hogy van kedved belemenni a küzdelembe, van merszed vagy önbizalmad ölre menni az ellenféllel, lesben állsz és vársz. A kellő pillanat s a harci állás, amelyet elfoglalsz, meghozza számodra azokat az ez- redeket vagy hadosztályokat, amelyekkel pillanatnyilag — helyzeted folytán, történelmileg — gyöngébb voltál az ellenfélnél. Napoleon például Austerlitznél a kellő pillanatban ilyen kulcspozíciót tudott elfoglalni.

Ez pedig, lám, az erők összecsapásának bibliai története, Dávid és Góliát története és az itt jelenlevő kis Dávidnak van kedve és sütnivalója, s nincs eleve veszve az ügye még a legnagyobb nagyhatalmi Góliáttal szemben sem.

Itt az államférfiúi gondolkodás a filozófus s az Író gondolkodásával találkozik, s korunknak és az ember s a francia nemzet helyzetének leglényegesebb kérdéseire válaszol. Ebben a háborúban a franciák láthatólag sokkot kaptak, s ez következményeiben megifjltón hat rájuk (ahogy rájuk vagy egy másik nemzetre ellenkezőleg, bomlasztón, visszahúzón, reakciósán is hathatott volna).

Emberi és nemzeti helyzetünk. A közös szó és képzet, amely körül annyi fontos filozófiai, költői, politikai mű forog: a Helyzet. Emberi és nemzeti helyzetünk. Ha valaki fel akarna, fel merészelne szabadítani bennünket, s ez sikerülne is neki, az ránk nézve végzetes volna. Az már nem mi franciák lennénk, hanem valaki más, s bár itt, de mégis máshol lennénk, mondjuk a Szaharán. Földrajzi és kulturális helyzetünkből csak egy bolond vagy egy őrült szabadíthatna ki bennünket. Mi örök harcot fogunk vívni a helyünkért. Semmiféle sáncra, megerősített arcvonalra nem lehet sem konkrét, sem képletes formájában támaszkodni. Egzisztenciánk, biztonságunk, ez mi, elsősorban mi vagyunk. Vagy van és lesz, vagy nincs kedvünk harcolni. Az egyén és a nemzet csupán a szabadságáért harcol. S a szabadság a döntés adott, szerzett, felfedezett lehetősége. Ha az ember elveszíti a döntésnek ezt a lehetőségét, vagy kicsúszik a kezéből, a szabadságnak fuccs. Sloboda, sloboda, slobodienka milá, pre teba ml kati šibeničky stroja. (Szabadság, szabadság, édes szabadság, miattad ácsolják nekem a hóhérok a bitőfákat. Idézet Ján Botto Jánošík halála c. költeményéből. Ford.) A szellemében és szervezetében partizán, a következetesen Individuális, a szellemében és technikájában a legapróbb egységekre, tehát meggyőződéses katonákra, harcosokra autonomizált hadsereg az egyetlen, amely a jövőben győzelmet remélhet. (Kérem, figyelmeztetniük sem kell, magam is tudom, milyen képtelenül nevetséges, hogy az ember egyszerre csak a jövő hadseregéről kezd bölcselkedni, holott eddig még álmábar^, sem foglalkozott ilyesmivel.) Sajnos, az a helyzet, hogy hatalom nélkül minden nemzetközi egyezmény nevetséges papírrongy marad. S ezeket nem holmi meggyőződésből vagy elvből ismerik el, hanem csak úgy, amennyire kénytelenek elismerni, vagyis amíg más döntés nem születik. Ezért, úgy látszik, a hatalom szükségszerű. Kicsik és nagyok, hatalmasak és gyöngék, mindenki ráfizet, mindenki cipeli a maga — nem tudni milyen biztonságának — óriás, s úgy látszik, egyre növekvő terhét. Mivel így van, ahogy van, a franciák így szóltak: Barátaink, szövetséges urak, már megbocsássatok, de hogy mennyiben és mennyivel járulunk hozzá a biztonságunkhoz, azt majd mi döntjük el. Biztonságunkat, ugyebár, a magatokénak is tekintitek? Szerintetek mi sokkal kevesebbet vagyunk hajlandók áldozni rá, szerintünk viszont sokkal többet, ha nem nemzeti büszkeségünk, szuverenitásunk lesz az ára.

Csak az imént voltunk tanúi a szabad elhatározás olyan aktusának, amely az egész világot lázba hozta, s egy csapásra feltámasztotta a kisebb és kis nemzetek régi és új rokonszenvét a Francia Köztársaság iránt. De ez az aktus most csak kirobbant. Régóta, már a háborús és háború utáni években is készítgették, mérlegelték, így érlelődött meg a nemzetben. Kétségtelen, hogy nemcsak az államférfiak és diplomaták, hanem például a francia iparosok is egyengették számára az utat. Ha van nemzet, úgy bizonyára közös nemzeti érdek is van, amelyet akarva-akaratlanul mindenki tiszteletben tart, s amelyből kiindul. Mi itt, Csehszlovákiában, a francia értelmiségiek mozgalódását illetően aránylag a legtájékozottabbak vagyunk. Azt, ahogy ők az ember tragikus helyzetét feltérképezték, ahogy a szabadságban, azaz a döntés lehetőségében és szükségességében jelölték meg az élet értelmét, mindezt ml, már amennyire követni tudtuk, elég elvontan, összefüggésein kívül értelmeztük. Ök ezalatt beépültek a francia polgár gondolkodásába és cselekedeteibe, korunk klasszikusaivá lettek.

Persze, vigasztalhatjuk is magunkat, mentegethetjük a passzivitásunkat, tehetetlenségünk magyarázatát ebben a fantasztikus determinizmusban is kereshetjük: az állam