Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről

Itt gondolnak a halálra.

Itt Ilyen nyilvánosan gondolnak a halálra.

Látom: emlékezetem félhomályából felmerül az ismerős, szürke Pantheon, s a csőállványzatra sietősen fellép a Miniszter, aki éppen a khmér templomok évezredéből tért vissza. Igelitbe burkolta a kupolát a pisztolyával, amelyből heves sugárban szappanos habarcs lövell, a templomról kíméletesen lehántja a korompatinát.

A Tábornok jön, fedetlen fővel, mosolyog, s karját üdvözlésre emeli. Ügy látja az ember, mintha egy filmhíradó gépe az utca keretébe, a fehér kupola s az égbolt hatalmas vásznára vetítené. De a vetítőgép elromlott, tovább forog, csak a filmszalagot nem adagolja, egyre ugyanazt a kockát vetíti: a távozó Tábornok arcát. Hisz minden érett férfi gondol a halálra, a halálra mindnyájan gondolunk. Mindenhová akkor érkezik, amikor a legkevésbé várnak rá. Reméljük, hogy ebben az országban a halálnak is ügyelnie kell a jó ízlésre, s várni fog, amíg a Pantheon új patinát kap. Nem, semmi rémület, hiszen a halhatatlanság gondja Franciaországban a művelődésügyi miniszter ügykörébe tartozik. Ezért idejében megújította a halhatatlanok templomát.

Körbejárom a Pantheont. Persze, az is megfordul a fejemben, hogy lám, ez tulajdonképpen a személyi kultusz temploma, de a gondolat nem zavar. Úgy járom körül, mint magaslaton nőtt hatalmas tölgyet. Tisztelgek a Tábornok előtt, aki már most jelen van itt. Sose tudja az ember, eljut-e még ide valaha.

Beléptem a katedrálisba, ahol Pascal, Racine és Genovéve, a szent pásztorlányka, Párizs hódolattal övezet patrónusa pihen. Odatettem én is a magam pirinyó lidérc- fényét. Annyira emberi ez, tisztelni legalább az ősöket, egy szántó-vetőt, egy juhászt, akár egy pásztorlányt is.

Folytatom. A diáknegyed zegzugos utcácskáiban ténferegve megállók egy húsbolt előtt. Epekedő mosolyt küldök a szép, külsejükben és Izükben a magyar szalámihoz hasonló, de méreteikben a debreceninél valamivel terjedelmesebb szalámirudak, a diákok bevált napi adagja felé. Fejem fölött nagy optimizmussal felnyerít a csődör. Valóban, ez a tüzes csődörfej ilyen optimizmussal az egész háborút átnyerítette. Ez itt világos pont a fejemben. Visszarettenek, annyira csöndesnek találom ezeket a kis utcákat, csöndesebbeknek, mint akkor; a csődörfej alatt megszűnt a mai bulvárok zsilipjein át szakadatlan ömlő gépjárművek moraja.

Némelyik utcácskát úgy megőrizte az emlékezetem, mint valami fénykép, rámosoly- gok a házakra, vén boltosaikra, a bizarr utcanevek kedves íróimat és könyveimet idézik, a többire csak halványan emlékszem, árvák csoportjait terelgető apácákkal találkozom, mint akkor, ezenkívül nem emlékeztetnek semmire, senkire. Rájövök, hogy más rendben fűzöm magam bele a kis utcákba, mintegy több tű fokába, keringek, vissza-visszatérek, s végképp belegabalyodom az egészbe. Megint más utcából lyukadok ki a Pantheonnál, s megint a lófej alatt állok. Mi az, talán nem is találok oda? Mégse fogom a sarki rendőrt faggatni, hogy merre laktam. Tovább keringek. Kár, hogy nincs nálam a térkép. Azzal vigasztalgatom magam, hogy lényegében semmit se keresek, úgysem akartam én becsöngetni és bemutatkozni a ház új, ismeretlen asszonyának: Én az ön hajdani kosztosa vagyok, itt laktam ezelőtt egy századdal, engedje meg, hogy megnézzem a kertben a fát s a pótépítményt, illetve üvegházat, ahol a szobám volt. Nekivágok újra, vaktában új s már bebarangolt szűk utcákba fűzöm magam bele, mint amikor rövidlátó vagy vak ember fűz a tűbe cérnát. Fáradtan, keserűn, hogy ez már rég nem valóság, hogy hajdan... Nyugodj csak békében. Hisz nem véletlenül lakom én, illetve csak éjszakázom szállodában, éjjelenként nem a költőket olvasom, mint egykor, hanem a Tábornokot, s ha kihajolok a szobám ablakán, mindig ugyanezt a magányos galambot látom a párkányzaton, s szemben a falon pokoli iróniával betűzöm és ismételgetem az utca nevét: rue Git-le-coueur. Hiszen ez sírkő: Nyugodj itt, szívem, nyugodj már békességben, ne vergődj tovább, ne rángatózz, mint sós lében a békacomb. Rég volt, szép volt, talán igaz se volt. S megint a halhatatlanok fehér templománál bukkanok elő. A lejtős utcán visszabaktatok a bulvárra.

A fiú még mindig a helyén ül. Lehetséges volna? Nincs abban semmi különös, se képtelen, hogy ott ül az asztalka mellett, a kávéházi terasz legtávolabbi sarkában, ahol hajdanán egy lánnyal üldögéltem. Megállók az asztalánál, derűsen, boldogan, hogy még itt van, s megszólítom: Drága fiam (ezen a nyelven az idősebb férfiak igy szólítják meg a fiatalokat), ugye, megbocsát. Meglepődök, amikor a fiatalember felkel a székről, és mosolyogva hellyel kínál. Megszólításom ezzel atyai értelmet kapott,