Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről

Ha az ember így elkíséri egy darabon, lerí róla, hogy a turisták Párizsa nem nagyon érdekli, filmhíradókból és útikönyvekből már rég ismeri az egészet. Vásárolni se kíván semmit. S a könnyű, üres hátizsák, amit akkora figyelemmel hordoz, olyasmi lehet, mint egy adó-vevő állomás, amelyet feszülten hallgat. S vajon mit hallgat ilyen korban az ember? Valószínű, hogy csak azt, amit vár — akár beteljesül az, akár nem —, valószínű, hogy az érzéseit hallgatja.

Az út egyenesen a Szajnához vezeti. S tovább a parton a sziget felé, amely századok óta a Notre Dame hajójaként lebeg a folyón. Caesar korában alacsony, nádasokkal borított szigetnek ismerték. Azóta, mondják, emberi csontokból nőtt naggyá. Ez a rész a Cité, a Civitas, a Község, a város és az ország magja.

Az ifjú, akit atyailag követünk, egészen idáig ballagott. Rádőlt a kőmellvédre, később feltornázta magát, és rátelepedett, hogy ott legyen előtte egy csomóban minden, a székesegyház s az egész környék. Aztán semmi. Csak ül, bámul, álmodozik. Végre a hátizsák után nyúl, térdére húzza. Mintegy gépiesen egy darab kenyeret húz belőle elő. Fogaival szakít egy falatot, állkapcsai közt istenesen megőrli, hogy csak úgy ropog, s elkeskenyült arcának minden izma megfeszül tőle. S rágja, rágja, alaposan megrágja, s a kenyérrel együtt azt az érzést is, hogy szabad ember, ami vitathatatlanul édes, felséges élvezet. A fiatalember kétségkívül kibőjtölte, sőt kikoplalta magát, de nem holmi szerény ördög vagy csavargó módján. Az meglátszik, az lerí az emberről. Hamarosan két szép lány áll meg mellette, nyilván párizsi diáklányok, és unszolják, hogy vegye meg a folyóiratukat. A fiatalember nem vicsorog rájuk: Én és a pénz? Eltalálták! Hanem egyiknek is, másiknak is odanyújtja a kenyerét. Egyik is, másik is tör belőle, illendőségből, s feltornázzák magukat a mellvédre, mellételepszenek. Egy darabig együtt majszolják a kenyeret. S nem történik semmi. Fogják magukat, s mennek tovább. Érthető, természetes dolog, hogy a fiú jött valahonnan. Később útra kelt, megállt, körüljárta a katedrálist. S ez annyira megnyerte a tetszésemet, hogy elhatároztam, én is fogok böjtölni. Eh, mondom, fogok én lépten-nyomon számolgatni, frankot koronára, s kínlódni, amikor úgyse számolok ki semmit, sem a koronáim gyön- geségét, sem a frank erejét. így aztán egy csapásra csinos kis összeget nyertem, borravalók céljára. Önök talán mosolyogni fognak a hóbortomon, de állítom, hogy mindazt a szépet, amiben részem volt itt, a böjt fiatalító erejének tulajdoníthatom.

Így fedeztem fel a szállóm éjjeli portásában a spanyol képzőművészt. Megengedte, hogy a padlásszobájában töltsem az éjszakát. Már feküdtem, mint egy ravatalon, arccal éppen a párizsi éjszakák rózsaszín egébe tárt szűk tetőablak alatt, amikor két, s később még három fiatalember surrant be hozzám. Nem jött álom a szemükre, ahogy az enyémre se. Kis idő múlva hallom, amint az egyik némi öniróniával egy rádióból számomra is ismert hangot, a Tábornok hangját mímeli: Elhatároztuk, hogy Francia- országot naggyá és dicsővé tesszük.

Ez az adott pillanatban körülbelül annyit jelentett: Igaz-e, srácok, jó volna jóllakni, rágyújtani! Ogy kell nektek, maradtatok volna otthon a feneketeken. S mivel, persze, nem erről volt szó, derültek rajta. Engem viszont az lepett meg, hogy még itt, a padláson is feldereng a Tábornok termetes alakja, a dicsőség és drágaság összefüggésében. Tudni való, hogy a drágaság kizárólag itt idézi a dicsőséget, más tájakon a szolgaságot is idézheti. Abbahagytam hát az alakoskodást, hogy alszom a ravatalomon. Cigarettával kínáltam a fiúkat, s szóba elegyedtünk. Megtudtam, miért jöttek el otthonról? Csak úgy. Nem könyörögtek alamizsnáért a szüleiknek, az öt agyonra böjtölt fiú egyszerűen feljött a városba látni, hogy lássanak. Nem kell az ilyesmit szó szerint vennie az embernek, de van benne valami. Mentünk, hogy menjünk. Értsd, éppen ide. Először, természetesen, Párizsba. Lehet, hogy ez Baudelaire verse. Csak azok az igazi utazók, akik mennek, hogy menjenek. Kicsit talán megjátszották a formát, de akkor is. Ez az ország egyszerűen vonzza a fiatalembereket. Az utazás ma már nem gond. Ha zsebeiket kibélelnék a szülők bankóival, ugyan ki törődne vele, hogy itt jártak.

Kora este, amint a szállodám felé ballagok, a Szajna-part kőmellvédjén, a Cité híd- jain mindenfelé csoportokban üldögélő fiatalokat látok. Egyenként vagy párosával szivárognak a Citébe, a Notre Dame szigetéhez, s megszállják a parti mellvédet. Ülnek és bámulnak: Ez hát Párizs, ez ő, az édes francia föld. Mind ugyanúgy, önkéntelenül, lemennek a folyóhoz, le a vízhez. Leülnek s tovább lóbálják a lábukat, így az ember névtelen teremtmény, égi madár. Nem látja, nem ítéli el, nem rója meg senki őket, mint a szülők szokták. Megtettek egy zarándokutat valahonnan valahová. Nem kétsé