Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - FIGYELŐ - Jean Grosu: Beszélgetés Oscar Niemeyer építésszel
legyen szabad megkérdeznem, hogyan látja ön ennek a véleményének a fényében és ebben a távlatban az egyén és a természet viszonyát? (Tudom, hogy ez a kérdés rendkívül igényes egy ilyen rövid találkozóra. Aggályaimat Niemeyer válasza igazolja is.) Az urbanizmus kérdése túlságosan komplex egy ilyen gyors definícióra. Csak azt mondhatom, hogy engem személy szerint a vertikális város gondolata vonz, a csökkentett távolságok és a szabad ember, aki azokat minden irányban bejárhatja. A negevi terv, amelyet Izraelnek készítettem, éppen ezeket az elveket teszi magáévá. — A mai építészet, s nem kevésbé a jövő építészete egész sor új anyaggal fog dolgozni. Az anyag és az építészeti koncepció kölcsönös viszonyát az építészet nagy korszakai világosan bebizonyították. Általában véve a koncepció mégis leigázta az anyagot. Gondolja ön, hogy egyszer fordítva lesz igaz? — Ha az építész kidolgoz egy tervet, mindig gondol a felhasználandó anyagra és technikára is. Ezek irányítják a végső megoldás felé, s ezek döntik el a terv lényeges alapvonásait. Az építész a felhasználható anyagokra és a rendszerre támaszkodva, átgondolja a kidolgozandó tervet, mérlegre teszi saját lehetőségeit, s olyan új és alkotó kiutat keres, amilyet a modern építészet megkíván. Ez a legutóbbi válasza egyszeriben Brazília városát juttatja eszembe, ahol rövid időre megálltam. Először a gépből láttam, mint egy nagy kiterjedésű nagyvárost a minden vegetációjától megfosztott vöröses színű talajon. Végül ott voltam, ott kóboroltam helyről helyre a város 300.000 lakója közt. „Kóborolni“, ez a megfelelő kifejezés, mert a távolságok a nagyhatású építmények közt akkorák, hogy az embernek kifejezetten szüksége van egy autóra. Azt a vertikális jelleget azonban, amelyről Niemeyer éppen most szólt, sehol se találtam, ez nyilván a jövőt célozza, Brazília még nem befejezett. — Az utolsó kérdés: Mi ma ön szerint Brazília jelentősége? — Brazília modern város, amely éppen befejezés előtt áll. Mint Lucio Costa megjósolta, szépségekben bővelkedő város lesz, helyenként monumentális, mert fővárosnak szánták. Fő rendeltetése az volt, hogy haladást vigyen az áthatolhatatlan középkori dzsungelba, benépesítse a mérhetetlen puszta térségeket, hogy új országutakat, új városokat építsünk. Architektúráját, amely szabad és változatos, tetszés szerint jellemezhetjük, végeredményben mégis maga a korlátlan lehetőségeket tartogató vasbeton jellemző rá. Szerencsétlenségünkre, szociális szempontból Brazília ugyanolyan, mint bármely más városunk. A szociális diszkriminációt jelképezi, amelyet a kapitalizmus olt bele kontrasztjainak és privilégiumainak végtelen skálájával. Egy napon mégis az a város lesz belőle, amilyennek akarjuk: szép, modern, emberi, egyenrangú lakókkal és mindenkihez méltó élettel. Akkor magunk is elégedettek leszünk ezzel a várossal, amelynek felépítéséhez ml is hozzájárultunk. Az élet sokkal fontosabb az építészetnél. Jean Grossu
