Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - FIGYELŐ - Jean Grosu: Beszélgetés Oscar Niemeyer építésszel
szemébe nézni, mert kihúznak a sorból... S így születnek az emberi helytállás és lelkierő csodálatos és vérforraló történetei — Kuznyecov is sok ilyenről mesél —, melyek mind-mind azt bizonyítják, hogy bármily pusztító mechanizmussá nő is a hatalom, a nép mindig ellen tud állni neki, mert a nép elpusztíthatatlan. (dgy) Most, hogy Itt ülök ebben a kényelmes karosszékben, a Rio de Janeiró-i Ave- nida Atlantica egyik épületének tizennegyedik emeletén, egy szerény műteremben, mindent igen egyszerűnek találok. A kellemes külsejű, rendkívül eleven szsmű Oscar Niemeyert, aki apró termetével és sötét hajával itt ül velem szemben, mintha zavarba hozná a rá irányuló figyelem. Felállhatok, pár lépés a terasz, a tengerparti kilátás, s elgyönyörködhetek az óceán végtelen térségein, vagy a székemen is maradhatok, s nézhetem ezt az embert, amint kihajtott inggallérjával ott ül a munkaasztalánál, s kész válaszolni a kérdéseimre, mégpedig a lehető legtermészetesebben. Szombat délután van, de a műteremben, amely a hatalmas épület manzárdja, munka folyik. Látszik, hogy Niemeyer elemében van. Csakhogy szemét ezúttal nem a rajztáblára, hanem francia korrektúrára szegezi. Párizsban hamarosan megjelennek az emlékezései. Az ember olyan egyszerűnek talál mindent, de amíg ide, eddig a székig jutottam, bizony nem volt az egyszerű. Emlékszem, úgy álltak a dolgok, hogy a művészt, Brazília egyik legelfoglaltabb emberét, el se csípem. De hogy ennyi fáradságomba fog kerülni, azt bizony nem is sejtettem. Abban a pillanatban, amikor úgy hátrált, hogy karnyújtásnyira állok a céltól, Niemeyer épp Brazília felé repült. Talán ez a város forrt össze legszorosabban a nevével. Persze, utána repültem. Amint azonban megérkeztem Brazíliába, egyéb meglepetéseimen kívül, amelyeket ez az új és már-már fantasztikus város nyújthat az embernek, megtudtam, hogy Niemeyer építész úr közben visszatért Rióba. S most végre itt ülök szemben vele a karosszékben. — Az ön neve, mondom, elválaszthatatlan az emberi civilizáció mai fejlettségi fokától, ráadásul épp azon a szakterületen, amely századunk embere számára a legfontosabb — az építészetben, ön ugyanakkor életművével, amelyben telies biztonsággal megtaláljuk az esztétikum és a funkció talán legsikeresebb kombinációját, hidat épít a jövőbe. Azt vallja-e ön, hogy ez a jövő a funkcionalizmusé? A válasz gyors, határozott: — A funkcionalizmus korszaka már meghaladott az építészetben; legalábbis az a limitatív változat, amely évről évre melankólikusan ismétlődött mindenfelé. 1942-ben, amikor épp befejeztem a tanulmányaimat, tehát a funkcionalizmus virágkorában, Pampulho dolgaival kezdtem, aki új irányt jelez a brazil építészetben. Abban a korban még tagadtuk a funkcionalizmust, s éppen ezért kezdtünk elfogadni kötetlen, már-már barokk alakzatokat, amelyek építészetünket még ma is jellemzik. Ezeket a jól harmonizáló formákat a beton viszi bele, no meg a régi és változatos brazil gyarmati építészet. Persze, ha síkraszállok a funkcionalizmus ellen, akkor burzsoá témákra hivatkozom, például palotákra vagy más nagy alkotásokra, amelyek nem számolnak egyéb funkciókkal, s aligha van közük a plasztikus spekulációhoz, a széphez, az invencióhoz s a mégha le kellene szúrnia valakit, talán megborzadna a vértől, az áldozat hörgésétől és kiömlő bensőrészeltől, mely talán megrettentené, többet megérezne az áldozat kínjából. De ez az ölés mechani- zálva van, csak egy gombot kell megnyomni, az aktus személytelen. Ugyanilyen mechanizáltak és személytelenek a hatalom mozdulásai is. S a többit elvégzik a Riederek, akiknek nem szabad a Beszélgetés Oscar Niemeyer építésszel, a beton költőjével
