Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - FIGYELŐ - (dgy): A hatalom és a nép

szerű alkotásnak, hogy a legelemibb erők szűzi tisztaságát felfedjék. A művész ilyen célkitűzése esetében Caillois művészetnek ismeri el azt is, ha a talapzatra a várt szobor helyett egy meg- munkálatlan kő vagy fadarab kerül.

De hol van itt a művész aktivitása, az a képesség, melyet — Caillois maga állította — az ember a természettől kapott? Szükség van-e még egyáltalán a művészre?

Caillois filozófiája itt, úgy látszik, önmaga ellen fordul, hiszen maga állította szembe az ember alkotó szabadságát — még ha az tévedéseken akadozik is (s éppen ez az emberi benne) — a többi természeti lény állandó ismétlődésével, a „mindig ugyanazt létrehozni“ biztonságával. Itt van hát a különbség a szárny és kép, a természeti Szép és az ember alkotása között.

S ha most még egyszer visszakanyarodunk Caillois eszmefuttatásához, végül is meggyőződünk róla, hogy bár nem mondja ki szó szerint, nézeteink hasonlítanak.

Az, hogy helyet és esztétikai meghatározást keres minden olyan tárgynak

— nem mondom, hogy műnek —, amely valamilyen emberi igyekezet révén került leltárunkba, még nem jelenti, hogy jövőt is jósol neki. Végeredményben visszatér kiindulópontjához, az ember természeti determináltságához.

Amikor a kristályok szépséges formáit csodálja, elsősorban az érdekli, hogy a kaotikus természetbe a fejlődés valamelyik ősi, csak sejtett stádiumában a kristályok hozták az első, számokkal is kifejezhető rendet vagyis azt a csírát, amely majd a hosszú fejlődési folyamat végére intelligens lényt enged helyezni.

Tovább fűzzük a gondolatot: ez az intelligenciával, tudattal bíró lény nem léphet ki saját világából, fejlődésének spirálisa adott határokon belül mozog

— még ha e határok alatt a fogalmaink szerint legszélesebbet, a világűrt értjük is! De intelligenciánk lehetővé teszi, hogy világunkat belülről befolyásoljuk, s a kormánykereket néha el is mozdítsuk kissé.

Ami pedig a művészetet illeti, Caillois is aláveti magát a régi rendnek: „Nem bízom magam a véletlenre, mert az a változat, amelyhez a hatalmas osztályozás révén tartozom, kegyelemben részesült: nem teljesen rabja a rendszernek.

Ha festő volnék, nem fröcskölném be tussal a rizspapírt, s a vásznat sem festékkel. Mint író — ami nem átallok lenni — nem fosztom meg a szót értelmétől, a mondatot szerkezetétől, a nyelvet folyamatosságától."

Csak ezt akarta felmutatni, hogy az esztétikai elképzelések és a művészi alkotások alávethetők a természet törvényszerűségeinek, hogy a szépség érzete elsősorban az ember és világ harmóniájára épül, míg az ember ennek a világnak szerves, ds egyúttal tudatos, gondolkodó és alkotó része.

Haltenberger Kinga

A hatalom és a nép

(Anatolij Kuznyecov: Babij Jár)

A Babij Jár nagy szakadék Kijev közelében, melyben egészen a háborúig gyerekek játszottak, bokrai között kirándulók pihentek meg, s melyet addig senki a kijevieken kívül nem ismert. Híressé, illetve hírhedtté azáltal vált, hogy a várost megszálló német haderő hatalmi gépezete a szakadékban a tömegmészárlás precíz mechanizmusát szervezte meg. Oldalába párkányokat robbantottak, rájuk terelték az áldozatokat és a szemben levő oldalról géppuskával lekaszálták őket. Szétlőtt testük behullott a szakadékba.

Kijev megszállása hétszázhetvennyolc napig tartott. Kuznyecov regénye — ő dokumentumregénynek nevezi — a megszállás történetét mondja el, főhőse az író — aki akkor 13—14 éves volt. S közvetve a nép, a kijevi ukrán nép. Kuznyecov a háborúról ír, de az életet írja meg, azt, hogy az ember a halál szomszédságában is egyre az életre gondol, mert alaptulajdonsága az élet akarása. A Babij Jár az élni akarás és az életerő története. A megszállást parti- zántevékenység, s a partizántevékenységet megtorlás, nyomor és pusztulás követi. Kuznyecovtól távol áll a modern vagy modernista formai kísérletezés, a formánál többre becsüli a valóságot. Azt a valóságot, amelyet lát, hall és érez az ember, s amit közvetlenül el lehet mon-