Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Roger Caillois: Általánosított esztétika

Ne feledjük el, hogy a mítosz funkciója: emocionális szelepeken kiengedni az emberben felhalmozódott lelki feszültséget. Tehát nem a pszichológián van itt a hangsúly, hanem egy olyan polifőn kifejezésen, amely teljesebben hat érzékeinkre. (S mi már tudjuk, hogy a művészet feladata általában szintén ez.)

Ami Caillois felfogásában e kérdéssel kapcsolatban új és elgondolkodtat, az az, hogy a továbbiak során a természet felé fordul. Összehasonlítja a primitív lények ösztönszerű viselkedését az ember (mint gondolkodó lény) viselkedésével, amelyben szerinte a mítosz helyettesíti az ösztönt. Vagyis ahol az állat az ösztöneire hallgatva cselekszik, ott, abban a helyzetben az ember mitikus hőst alkot, és vele oldatja meg a problémát. Itt ne feledjük — figyelmeztet Caillois —, hogy nem minden ösztön feltétlenül pozitív vagyis létfenntartó. így természetesen nem is irányul minden mítosz a lét fenntartása felé. (Erre talál bizonyítékot a Kínai Császárságban és a minószi kultúrában.)

Mivel azt állítja, hogy az ember is ugyanúgy része a természetnek, mint bármely más élőlény, megengedheti magának, hogy az ember mítoszait a rovarok viselkedésével vesse össze. Erre több oka is van: egyes zoológusok azt állítják (bár ez részünkről vitatható), hogy a rovarok, hasonlóan az emberhez, egy fejlődési folyamat befejező láncszeme; másrészt a sok megkülönböztető jegy mellett talált még egy közös vonást: a rovar is, az ember is társadalmi lény. Sőt, bár maga Caillois nem fogadja el, fölvet egy harmadik érvet is, egy feltevést, amely szerint a rovarok valamikor intelligens lények voltak, s társadalmi életük tökélye vetette őket arra a szintre, amelyen jelenleg vannak.

Etnográfiai kutatásai során figyelte meg, hogy az embert rendkívül érdekli

— izgatja a képzeletét — egy sáskafajta, az ájtatos manó (Mantis religiosa). Találunk róla mondákat mindenütt, ahol előfordul: Indiában, Afrikában, Európában; múltban és jelenben. Ennek a rovarnak, az emberéhez hasonló testalkata mellett, az az egyik sajátsága, hogy a nemi aktus után a nőstény felfalja a hímet.

Miért akad fenn az ember ezen a viselkedésmódon? Nem Freudnak van-e megint igaza?, hogy az embert az érdekli, az vonzza, ami — tudat alatt

— érinti is? Ha tehát mondákat alkot erről a rovarról, bizonyára azért, mert saját történelmében vagy tudat alatti világában „bűnösnek“ érzi magát.

S valóban: az eszkimóktól az afrikai törzsekig, az indiai és római birodalomtól szinte napjainkig találunk mondákat, mítoszokat, szertartásokat, amelyek arra utalnak, hogy a nő az ember képzeteiben (különösen pl. a szűz érintése, a nász) a férfira nézve halálos lehet. S ha újra mélypszichológia felé fordulunk: Freud szerint a fog — kihúzott fogról álmodni — a nemi élettel áll összefüggésben.

Caillois általánosít: a létfenntartó (evés) és fajfenntartó (nemzés) folyamatok között szoros a kapocs. Ennek látjuk bizonyítékait a rovaroknál, nyomokban az embernél. (Lelkibetegeknél ezek a nyomok határozottabbak, — a nők harapása az orgazmus pillanatában, a férfiak beteges félelme a násztól.)

Itt tehát látszólag bezárul a kör: az ájtatos manó sajátos viselkedésmódja ismerős ösztönök sejtelmeivel találkozik az ember tudatalattijában, az ember isteníteni kezdi a rovart, s oly módon magyarázza annak keletkezését, esetleg viszonyát az emberhez, hogy ez már magában széles mondakört képez. Ehhez kapcsolja még Cailloi-s azt a mítoszkört, amely nem vesz ugyan tudomást az említett rovarról, de arra utal, hogy a nő veszélyes, titokzatos erőkkel felruházott lény.

Caillois tudja, hogy következtetései a félreértés veszélyét rejtik magukban, s hogy antropomorfizmussal lehet értük vádolni. Dehát olyan súlyos vád volna ez? Hiszen mi is egyetértünk azzal, hogy az ember csak része a természetnek, s nem áll sem fölötte, sem rajta kívül. Miért kellene hát emberi mivoltunkban elszigetelődnünk a többi lénytől. Miért ne lehetnének közös vonásaink? Természetesen nem lehet a természetet és a benne levő élőlényeket mechanikusan azonosítani az emberrel. Mégis, ugyanannyi közös, mint amennyi elkülönítő vonásunk van.

Nehéz a polémia azzal a gondolkodóval, aki végig tudja gondolni és fel tudja mérni ellenfele fenntartásait, maga mondja ki őket, és válaszol is rájuk.

Itt sem szeretne felületesnek látszani, adós maradni. Eddigi érveit konkrét tudományos kutatásokra építette, de még így sem akarja azt a benyomást kelteni,