Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

A Mese és valóság a Laterna magica c. kötet bevezető verse:

... itt állok kíntól gyötörten, két teli korsóval a küszöb előtt; nincs biztos jel, rég elfeledtem, melyik őrzi az örök élet titkát, s melyik az égető halál háza.

Ö, emberek, ki nyújtja felém karját, hogy a kétség poharát kiürítse, tudva, ez a borzalmak vállalása, tudva, hogy táltos lovunk elveszett, és nem szívja fel tüzes orrlikába a halált fakasztó mérgeket.

S ne sajnáljuk a helyet, Idézzünk a Törvényből is:

a nyers erőt dicsőítettem önfeledten, az ököl jogát: pusztuljon, aki gyenge, s a harcos szemtől-szembe védje meg magát. A sámsoni szamárcsont volt a példa, Heraklész, kit nem rettentett kígyó, alvilág, s két térde közé fogta a vad Kerberosz fejét.

Tudom: ma a nyers erő megvetésre méltó,

Mi rokonítja a két idézett verset? Építőanyaguk: a mítosz. S miben különböznek? Erre már nem olyan egyszerű a válasz.

A dísztelen, de igen expresszív Mese és valóság „kíntól gyötört“ költőjének nincs a vers anyagán túl mondanivalója. Az élet vizét kereső mitosz-hős azonos a költővel, de ezzel az azonossággal az eredeti történet átértékelődik, a „biztos jelet" elfeledő és „táltos lovát“ elvesztő költő valóságával motiválódik. Ezzel szemben a Törvény költőjének (aki tudja, hogy „ma a nyers erő megvetésre méltó") a mitológia alakjai csak arra szolgálnak, hogy velük a vers tanulságát bizonyítsa: „Az ész, a csel többet ér, mint a puszta ököl". (A vers összefüggéseiből ugyan érezni, hogy a költő igaza ezzel nem azonos, sőt ennek épp az ellenkezője, de ez a dolgon mit sem változtat.) Ezzel az ozsvaldi vers ismét szubjektumra és objektumra „hasadt“, anyaga (a mítosz) nem vált teljes esztétikai értékké.

A Mese és valóság azonban más szempontból is érdemes a vizsgálatra. A költő a 14 soros kis versben a „kék tengerek hetvenhetedik szigetének“ adottságától a „borzalmak vállalásának" lehetőségéig húzódó érzelmi térben vall belső bizonytalanságáról, sőt rezignációjáról. S Ozsvald költői válságának alapvonása éppen ez a bizonytalanság, az életlehetőségeket eleve megkérdőjelező rezignáció.

A költő előbbi köteteinek, jelképrendszerének ismeretében bátran állíthatjuk, hogy a kezdő két sor romantikus „kék tengerének hetvenhetedik szigete“ a költő gyermekkora. A gyermekkor faluját, megépített harmóniáját elvesztve úgy érzi, hogy a valóság csak „halált fakasztó mérgeket" kínál, s hogy az újabb harmónia-teremtés lehetetlen. Nem tudok itt nem gondolni József Attila Reménytelenül]ére: „Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél." Ogy tűnik fel, hogy a gyermekkor után erre a „homokos, szomorú vizes síkra"

Omphale szép női ruhába öltöztette Heraklészt, Delila levágta Sámson haját.

Az ész, a csel többet ér, mint a puszta ököl, alattomos bosszú követi a haragot.