Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
Az előbb idézett versből a költő, az objektív valósággal éppen szintézisre lépő szubjektum könnyebben kielemezhető: az első versszakban a házak lassú, szelíd, mozdulattal fejükbe húzzak (tehát nem vágják, vagy csapják) a kucsmát, a havas fák tetején csendes alázat ül; a másodikban a kondás szegény, öreg és foltos (tehát nem rongyos, nem visszataszító, csak esett, szánandó]; a harmadik versszakban csendélet (nyúl- nyom) és tejet hordó asszonyok teszik csendessé, szomorkássá a falut, de a „szoknyája a hóba ér" sor kuncogása egyben meghittséget, melegséget is kölcsönöz a képnek. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a vers hangdiszperziőjából (magas és mély hangzóinak aránya 23:59) s meg-megrebbenő ritmusából bizonyos ború, „lágy borongás“ Szúnyogok dünnyögnek a lámpa körül, kórót ropogtat a tarka tehén. Megzörren a sajtár ángyom kezében, s már csurran a tej, a habos, fehér. Mezítláb járok a száraz alomban, meg-megsimogatom a Riska fejét. Csivognak a fecskék fenn a gerendán, a káráló tyúk nem leli helyét. ... bögrét hozok a földes szobából, friss tej ízével telik meg a szám ... Ogy hörpintem fel, mint gyermekkoromban, — még bajúsz is marad az ivás után. A vers — a második versszak képzavarától eltekintve (nyilvánvaló ugyanis, hogy nem a hó és a kondás a hasonlított és hasonlító, hanem a város hőtakarója s a kondás bundája) — zavartalanul élvezhető s felfogható valőságleírásnak hat. De a versértő az első olvasásra érzi, hogy itt nem leírásról, nem a falu, város, tél, házak, fák objektív valóságáról van szó, hanem ennek a valóságnak a költővel teljes változatáról, azaz esztétikumáról. A „Falun szebb a tél" sor kijelentésén, s a „Kucsmát húznak a házak“, a „csendes alázat ül a havas fák tetején", „a tejet hordó asszonyok szoknyája a hóba ér" képeken át a költő szubjektuma „nyomul itt előre“ az objektív világ jelenségei és lényege felé, s így a vers nem a falu-város-tél „teremtett természetének“ a képe, hanem ennek a teremtett természetnek s a költő alázatának, kondás- és nyúl- nyom-képzetének, s a helyzetképből éppen a hóba érő .szoknyát kiragadó szemléleti önkényének éppen szintetizálódó, összeálló változata. Az olvasó faluról, városról, télről őrzött általános és álló képét a költő érzelmi élete eleven mozgalmassággá gyújtja. Ez a mozgalmasság (mozgás) adja az Esti fejés esztétikai értékét is: Falun szebb a tél Falun szebb a tél. Kucsmát húznak a házak, s este csendes alázat ül a havas fák tetején. Városon a hó szegény, mint öreg kondás, bundáján ezer toldás és sok tarka folt látható. Falun szebb a tél. Ott láthatod a nyúlnyomot; s a tejet hordó asszonyok szoknyája a hóba ér. Vizsgáljuk meg ebből a célból a Tavasz lesz újra kedves (1956) c. kötet néhány versét:
