Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - FIGYELŐ - Witold Nawrocki: Irányzatok a mai lengyel Irodalomban
felidéztem őket, csak azért, hogy némileg igazoljam értekezésem rövidségét és felületességét. A nehézségek nem abból következnek elsősorban, hogy az elmúlt húsz év irodalmi termése hatalmas anyag, hanem abból, hogy feldolgozásához hiányzik még az az időbeli távlat, amely lehetővé tenné a lezárt irodalmi szakasz sine ira et studio vizsgálatát. S nehezíti a munkát az is, hogy az éppen zajló irodalmi folyamatok gazdagok ugyan, de nem eléggé kifejezőek, s igy nehéz felismernünk a fejlődés irányait és lehetőségeit. Végezzük el hát csak a legszükségesebb szűrést, soroljuk fel a sikereket, s hagyjuk el azokat a részleteket, amelyek esetleg csak elkennék a mai lengyel irodalom képét. 2. A lengyel kritika fő prolémája 1945 után az irodalom megismerési funkciójáért, a realizmusért folytatott harc volt. A háború szörnyű kísérlete elvette az írók újra törő, kísérletező kedvét, a világ túlságosan bonyolulttá vált, az emberek elsősorban tudni és érteni akartak, s ezt főleg a realista próza tette lehetővé a számukra. Az emberi képzelet az élmények és tapasztalatok rendjére: törvényre áhítozott, egyensúlyra a világszemlélet és annak művészi kifejezése között. Nagy realista mozgalom indult, s a vitákban megelevenedtek a lengyel kritikai realizmus hagyományai, főleg a század- forduló nagy realistájának, Stefan Zeromskinak a művei. Példaként leggyakrabban Stendhalt emlegették, akihez ugyan a háború utáni irodalom közvetlenül már nem kapcsolódhatott, de az általa képviselt modell még erősen hatott, s idővel a hivatalos kultúrpolitika is támogatni kezdte. Az írók tiszta, felvilágosult, de konvencionális hősökön keresztül kezdték szemlélni a világot, akik érthették, sőt kötelesek voltak érteni a társadalmi gépezet működését. De a realizmus eme modelljének az elterjedésével egyidőben a lengyel irodalom korábbi fejlődésének a kritikája is megszületett. A lengyel értelmiség marxizmussal rokonszenvező csoportjának a lapja, a Kulnlca elsősorban a két háború közt népszerűsített szürrealista esztétikát támadta, de nemcsak azt. Élesen elítélték Gide, Conrad és Malraux művészi programját és gyakorlatát is. Vita folyt az irodalmi hős, az ember művészi hiteléről, amit Gide a közös „én“ álarca alatt s a kegyetlen őszinteséggel lemeztelenített ösztönök világában keresett. Gide hatására alakult ki a két háború között nemcsak a lengyel lélektani regény (Žofia Nalkowska, Maria Kunceviczova), de a szemlátomást más tematikai érdeklődésű háború utáni próza nagy része is (pl. Kazimierz Brandys, Stanislaw Dygat, Stefan Otwinowski, Stefan Kisielewski művei). 1945 előtt az emberi „én“ leleplezésének a jelszavával két olyan fő irányzat született a lengyel irodalomban, amit a háború utáni kritika elítélt és felújíthatatlannak tartott: a groteszk-irodalom, amely főleg Witold Gombrowicznak, az emberek arcáról a csalás, a konvenciók s a hazugság álarcát letépő írónak köszönheti létét, s az ún. katasztrófa-irodalom, amelynek elsősorban a németek által elpusztított Brúnón Szüle s az ún. katasztrófa-költők csoportja volt a képviselője. Ezt a két fő irányzatot rendkívül éles, sőt drasztikus kritikával illették, pedig a lengyel irodalom két alaptémájának: az értelmiség önvizsgálatának (apolitikusság, történelmi elkötelezettség) s a nemzet mártírságának (lengyelek és zsidók Hitler haláltáboraiban) művészi ábrázolásánál mindkettőt kitűnően fel lehetett volna használni. Bírálat érte azokat is, akik Malraux-val együtt azt vallották, hogy a világot csak az élettapasztalat alapján, a kaland elkötelezettségében, a valóság eseményeinek közvetlen átélésével ismerhetjük meg. Ezek Conrad követőivel együtt (aki a „hűség önmagunkhoz“ szükségszerűségét hirdette) a lengyel íróknak ahhoz a csoportjához tartoztak, amely részben vagy egészében nem akarta elismerni a szocialista forradalmat. Mindkét irányzat a lengyel ifjúság tömegeire is tragikus hatással volt, főleg azokra, akik a megszállás alatt az összeesküvőkkel tartottak, s mivel hűek maradtak a reakciós lengyel politikusokhoz, a háború után közvetlen konfliktusba kerültek a népi hatalommal. Kitűnően elemzi ennek a tragikus nemzedéknek a sorsát jerzy Andrzejewski, két évvel a háború után írt regényében.
