Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - DISPUTA - Féja Géza: A magyar irodalom jövője

csony Sándor reánk hagyott reménytelen kásahegyeiben itt-ott tepertőszemek akadnak, ilyennek tekinthetjük azt is, amit tragédiánkról mond. Felhívja figyelmünket arra, hogy Bánk bán, a tragikus hős végül mégsem pusztul el, ugyanez történik Adámmal Az ember tragédiája végén. A tragédiának, a tragikus sorsnak a bírása pedig nem agónia, hanem az életerő felső foka. Tragikus életérzés jellemzi Adyt, de halál-élményét és halál-félelmét mindig túlszárnyalja szüntelen újra sarjadó életkedve. Ady — egész életművét tekintve — ugyancsak a tragikus sors bírására tanította nemzetét. Németh László Ady egyetlen versére hivatkozik. A szétszóródás előtt jajongó keservére. A vers 1914 januárjában jelent meg, az első világháború küszöbén és a történelmi Magyarország összeomlásának az előérzetében. Fájt ez Adynak? Nagyon fájt, de nem azért, mintha a régi ország fennmaradásának a lehetőségében hitt volna. Ady a közép-európai népeket testvéri közösségbe ölelő forradalomban reménykedett, és eleve érezte, hogy a világháború ennek a forradalomnak a lehetőségét tapossa el. Utolsó versében írja:

„Baljóslatú, bús nép a magyar.

Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok.“

Adyban éppenúgy fölrémlett a nemzethalál, mint megannyi elődjében, de a Rém életakaratának végső fokozására késztette. Figyeljük csak további fejlődését: kitör az első világháború, és megírja legvállalóbb versét (A mindent hurcolva), rövidesen, 1914 szeptemberében Az ősz dicsérete következik, az élet feltétlen érdemességébe és az emberbe vetett hit páratlan szimfóniája. Az élet feltétlen érdemességének a tudata különben végigvonul egész költészetén. Wojticzky Gyula 1913-ban verskötetet adott ki a XXX. század címen, s Adytól kért előszót. Ady verses előszavát így fejezi be:

„Szabad készítni arasznyi jövőket,

De élni nem mással,

Mint a nekünk régen parancsolódott Kínságos és mégis szent, mai Mával.

Ez tán többet ér, mint a XL-ik század.“

De térjünk vissza Ady fejlődéséhez az első világháborúban. Szüntelen tiltakozik a háború ellen, minden gyötrelmét végigszenvedi, de megírja az Oj s új lovat, filozófiájának a sommáját, a Lét nagy vigasza felé tartó ember „piros, tartós örömét" és legnagyobb szerelmes verseit többek között. 1917-ben szakad ki belőle a Korrobori, ebben „elő-típusát“ látja a Duna-Tisza táján „egy új népnek". (A két világháború között a népiek ezt a zászlót vitték tovább.) Utolsó, 1918 novemberében és immár csakugyan agonizálva kiszenvedett versében pedig így fohászkodik „a győzőhöz":

„Ne tapossatok rajta nagyon,

Ne tiporjatok rajta nagyon,

Vér-vesztes, szegény szép szívünkön,

Ki, íme, száguldani akar."

igen, félig elvérzett népünk még ekkor is „száguldani akart", gyors egymásutánban két forradalmat csinált.

Mi pedig csakis a teljes Adyra hivatkozhatunk, életműve egészének az értelmére, senki sem jogosult arra, hogy ezt a szent Egészet egyetlen versével helyettesítse.

Ady A szétszóródás előttben félelmetes vádat emel: „S még a Templomot se építettük fel." (A „Templom“ pedig nyilván a nemzetet megtartó, szüntelenül tápláló és az emberiség előtt igazoló nagy Művet jelenti.) Ügy lehet, nem építettük fel, bár szüntelenül építettük, Zrínyitől Adyig verdeste az egeket a „templomalapítók álma“. És ez a törhetetlen építő szenvedély vajon nem több, mintha immár felépítettük volna? Kérdésem fölvetésére maga Ady jogosít, 1916 júliusában írta: