Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - FIGYELŐ - Dobossy László: F. X. Šalda

Az időben a csehszlovákiai irodalmi élet legrangosabb orgánuma a Šalda Jegyzőkönyve (Saldüv zápisník) címmel megjelent egyszemélyes folyóirat volt. A könyvtárakban napokig is kellett lesni-várni-ügyeskedni, amíg egy-egy új szám hozzáférhető lett: kézből kézbe adták az olvasók. E folyóiratnak, amelyet Salda 1928-tól haláláig (1937-ig) adott ki, maga írta minden közleményét: esztétikai, kritikai, irodalomtörténeti, politikai tanulmányokat és cikkeket, továbbá szépirodalmi műveket (költeményeket és elbeszéléseket), valamint a mindig izgalmas, mert a legégetőbb aktualitásokkal szembenéző s ezekre a szellem és az erkölcs mércéit alkalmazó jegyzeteket. E Jegyzőkönyv kilenc évfolyama, a feldolgozott témák változatosságával, az élet minden területe felé kinyíló széles távlataival az újabb cseh irodalom és irodalomtudomány egyik leghitelesebb monumentuma. Aligha kérdéses, hogy életének utolsó évtizede külön korszakot alkot Šalda gondolati fejlődésében: humanista korszakot, olyan — túlnyomórészt erkölcsi — vonásokkal, amelyek régebben legfeljebb csak esztétikai ítéleteinek kísérőjeként vagy függelékeként érdekelték.

Kritikusi működését ugyanis mindig, már legelső — a múlt század kilencvenes éveiből származó — műveiben is elhatározóan jellemezte az esztétikai érték és az erkölcsi szerep kettős követelményének számonkérése. A felléptekor Európa-szerte uralkodó formális és csak esztétikai kritikával szemben Salda az alkotó kritika jogát hirdette, az élet minden területére kiterjedő, jövőt formáló, inspirációból fakadó és hittel telített kritikáét, amely az irodalmon és a művészeten mint a teljesség kifejezőin át az élet egészét veszi célba. Ismételten kifejtett s valójában — több-kevesebb módosítással — öt évtizeden át alkalmazott kritikai módszerének lényege az esztétikai-szociológiai elemzés meg a művészi megérzés párosítása, a bírált mű értékeinek, eredményeinek és távlatainak elfogulatlan megállapítása, majd a bíráló vélemény szenvedélyes, művészi ihletettségű tolmácsolása volt.

Salda szüntelenül a nagyság igézetében élt, s egész életművéből, sőt viselkedéséből, emberi és írói magatartásából is sugárzott az igazi nagyság tisztelete. Ez tette őt képessé az értékek felismerésére (és elismertetésére), még ha ezek esetleg olyan művészi formákban jelentkeztek is, amelyeket csak különleges erőfeszítéssel közelíthetett meg; ilyen volt például a húszas évek avantgardista költészete, amelyet aztán épp ő fogadtatott el a cseh irodalom egyik legeredetibb hajtásaként. Salda egyéniségé nek legfőbb jegye a szellemi ruganyosság, a folytonos intellektuális készenlét, amely- lyel nyomon tudta követni a fejlődés fő áramát, s amely őt a modern cseh irodalom legnagyobb korszakának — a két háború közti korszaknak — biztos ítéletű alakítójává tette. Ezért írta róla nagyon indokoltan Forbáth Imre, a cseh és a magyar irodalmi fejlődés modern kori jellegzetességeiről elmélkedve: „Nem a könnyebb, rózsásabb helyzetét irigylem én cseh társaimnak; irigylem tőlük Saldájukat... Boldog az a kultúra, amely felett ilyen éber és okos, szerető, de megvesztegethetetlen szemek őrködnek; boldog az a költő, akinek ilyen mentor ad tanácsokat!“

Ez a megvesztegethetetlen szellem ismételten mondott ítéletet magyar dolgokról is, jóllehet az érdeklődése — a „Nyugat ellen Nyugatot hozz“ felfogásnak megfelelően — a nemzeti irodalom mellett főként a nyugati s elsősorban a francia irodalom felé vonzotta. Egyébként ebben is a nagyság igézetét követte: így akarta nemzetének irodalmát kivezetni abból a múlt századi oktató-nevelő-felvilágosító szerepkörből, amelyet Nezval — az emlékirataiban — oly pontosan jellemzett: „A cseh irodalom Kollár szonettjeinek véleményközlésétöl St. K. Neumann kitörő szentenciáinak utolsó soráig túlságosan tanító jellegű volt“; ezen az állapoton kívánt és tudott Salda változtatni. Ezért helyezte népe irodalmát a világáramlatok koordinátarendszerébe s ezért tiltakozott mindig, minden erővel a „kicsi, de a miénk“ szemlélet ellen, még ha oly kitűnő írók hirdették is, mint például Karéi Capek.

így aztán a szomszédos irodalmak — a magyar is — csak alkalmilag foglalkoztatták Saldát. Mégis, a néhány ritka megnyilvánulása figyelmet érdemel. így már indulása idején — 1897-ben — elgondolkoztató bírálatot írt a Buda halálának Vrchlickýtôl készített cseh fordításáról; lényegileg helyesen s a legújabb magyar irodalomtörténeti