Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

múlva lerúgtak egy hazai játékost, a földön feküdt, és a lábát szorongatta, a többiek összefutottak, az izgága természetű cipészmester berohant a pályára, hogy megöl valakit, de kivonszolták, csitították, a bíró elszántan fütyült, majdnem pofont kapott a susztertől, aztán mégsem ő kapta, hanem az ellenfél egyik játékosa egy hazai hátvédtől, de verekedés nem lett belőle, csak sok gáncsolás és szabálytalanság. S a közönség szenvedélyes üvöltéssel nyugtázott minden hevesebb összecsapást.

— Rossz nézni — mondta az apjának —, ezek már csak az ellenfél lábára pályáznak...

— Igen — helyeselt az apja —, a te idődben sokkal jobb csapata volt a falunak, ti nagyszerű játékosok voltatok... Valóban — Morvái összehúzott szemmel nézte a játékost, ma már ezek közül senkinek sincs olyan erős rúgása, mint Varga Palinak vagy Köteles Janinak volt, és a játéktechnikájuk is sokkal fejletlenebb. Nem tudnak kapura lőni, nincs csatársoruk... A mai falu hát mindenben gyengébbnek bizonyult a réginél, kiderült, hogy az esti mulatság is más, jellegtelenebb; cigányzene helyett valami sze- dett-vedett keverékegyüttes játszott: hegedű, harmonika, klarinét és nagydob, és olyan számokat játszottak, amiket csak a rádióból és a helyi hangszóró lemezeiről ismertek. Hát így... A falu a város szintjére emelkedik... S az egész gondolatsor valószínűtlennek és groteszknek látszott, felemásnak, mint a kétfejű kisborjú, mert a kultúr- házban a falak menti lócákon sötétbe öltözött, kendős asszonyok ültek, mellettük színes ruhákban és szilonharisnyában a lányaik, s a legények, ahogy bejöttek, megálltak az ajtó előtt egy csoportban, és nézték a táncoló párokat. A terem végében felállított színpadon játszott a zenekar, csupaszon szikrázó villanykörte lógott a zenészek feje felett. Morvainak bárok és lokálok jutottak eszébe, a La Paloma, a Kristálybár és a grillpark párokra oszló tarka közönsége, halk zene, hangulatvilágítás, és drága italokkal fűtött, fel-feltörő ösztönélet; itt sárfoltok ültek a padlón, s a táncolók lába alatt porréteg kavargott. Később majd kannával öntözik a padlót, és olyan szűk lesz a hely, hogy lépni sem lehet, csak topognak és izzadnak a táncolók, nedves tenyérrel szorítják egymás kezét, és oldalt néznek, s a sötét fejkendők alól mereven rájuk sze- geződnek az asszonyszemek.

Anyja is itt van valahol az asszonyok között... Nem látja még, de tudja, hogy itt van; régóta nem jár a mulatságokra, de ha ő itthon van, mindig eljön megnézni, hogy kivel táncol. Saját szemével akarja látni, hogy kivel szórakozik a fia. Hozzá illőkkel-e? Talán még meg is tetszik neki valaki!

Sokáig álldogált a legények csoportjában, nézte a táncolókat, akik egyre többen voltak, s a csárdásnál már forogni sem lehetett, egymásba ütköztek, és mogorván néztek egymásra a legények, a terem levegőjében meleg párák szálltak. A zenészek néhányszor hosszan pihentek, de a táncosok a szünetekben sem váltak el egymástól, a lányok nem mentek vissza az anyjuk mellé, a terem közepén ácsorogva beszélgettek tovább. Egyszer a padlót is megöntözték. A pihenő táncosok oldalt húzódtak; húsvét van, aki nem vigyáz magára, meglocsolom, mondta a locsoló legény, s öntözőkannáján nem volt permetező rózsa, sugárban folyt belőle a víz, s a padlón még nagyobb lett a sár. A legények verejtékeztek, a lányok homlokán is apró gyöngyszemek csillogtak, zsebkendőjükkel legyezgették magukat és nevettek, vagy nagyon komolyan és elfogó- dottan viselkedtek. Mindenki Ismert mindenkit, és mégis egyenetlen és laza közösség ez, tíz éve ismerkednek egymással az emberek, azóta élnek itt a betelepültek, de igazi közösséggé már csak a következő nemzedékek forrnak majd, s az ő fiaik meg az utánuk következők vagy talán azok sem, mert a kor és az életforma mindinkább távolodik a zárt közösség eszményétől.

A prímás a hegedűjét hangolta, a harmonikás néhány gyors futamot játszott a hangszerén, s a dobos ritmikusan durrogó sorozatokat pergetett a dobja oldalába. A legények a kiszemelt lányok felé készülődtek, s Morvái még mindig csak állt és nézte a forgatagot; anyja megkérdezi majd otthon, hogy miért nem táncolt, s ő azt feleli, hogy nem volt kivel... Töprengve állt ott, és zsebre dugta a kezét, s akkor egy fiatalabb barátja mosolyogva hozzáfurakodott. Ipariskolás volt, Bírónak hívták:

— Gyere hozzánk, iszunk bort, és játszom neked a hegedűmön...!

Azonnal indult, koromsötétben mentek át a keskeny hídon a patak felett. Bíró szülei már aludtak, de felébresztették őket. Középkorú szülei voltak Bírónak, egy ágyban aludtak, magasan púposodó csíkos dunyha alatt, és nem haragudtak a zavarásért. Morvái mosolyogva köszönt, és kezet fogott velük, ismerte őket, és úgy érezte, mintha a saját szüleivel beszélne. Az ipariskolás virágos porcelánkorsóban bort hozott, és sült