Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)
bolsevista hírverésnek, megérthetném a bölcs rabbi fejemmel, hogy nem akarnak mást, mint örökre megszabadulni tőlünk. Végül elfogyott a türelme, és rámkiáltott: — Fogd a cókmókodat, és gyerünk! — Hová? — Viszlek a barakkokba. Ott majd törődnek veled. — Légy ember, Jankó! Enged] ell — Hát nem akarsz személyesen meggyőződni róla, hogy nem hazudunk nektek? — kérdezte maró gúnnyal. — Ne gonoszkodj, Jankó!... Engedj futni! — Hát csak fuss! — húzta ki bőrtáskájából a revolverét. Nem hagyott kétségben: belém lő, ha menekülni próbálnék. Ismét elfogott a gyengeség... Vagy nem is volt testi gyengeség, de iszonyatos lelki csömör, mérhetetlen undor: nem lehet együtt lélegzeni ezekkel a fenevadakkal! Es éppen ő ad a pribékek kezére, akivel megosztottam a kenyeremet, az ágyamban aludt, s házunkban az enyéim közt megismerhette, hogy van emberség és méltóság, amit halálos bűn meggyalázni. Felálltam, és botladozva elindultam. Oly kábult voltam, hogy már egyetlen szava sem hatolt az értelmemig. Ami azután történt, mintha idegennel Játszódott volna le valami távoli égitesten, idegen csillagzaton, ahol más törvények uralkodnak, az élet rendje merőben más, isme retten erők szabják meg az irányát, és csak hallomásból szerzek róla tudomást, engem nem is érint. Csak egy idegen bolygón eshetett meg, hogy egy emberformájú valaki, aki valaha a barátom volt, hóhérmunkája közepette a vállamat veregeti, és azzal biztat, emeljem fel a fejem, nincs okom a csüggedésre, és életem hamarosan úgy alakul, hogy örömmel gondolok vissza erre a napra. Amikor otthagyott a gyüjtőtáborban, az egyik barakk napos fala mellett a földre kuporodtam. Addig élek, amíg ide tűz a nap, s amint beáll a sötétség, elfogy az életem, mert ami ezután következik, nem lehet más, mint hosszú, kínos út a megsemmisülés felé. A hideg kezdett már dermeszteni, amikor egy hang vert fel letargiámból. A nevemen szólítottak. — En vagyok — feleltem. — Kövessen! Kerüljön minden feltűnést. Egyenruhát hordott ez az ember is, pillanatokba telt, míg ráeszméltem, hogy nem lehet az ellenségem. Vasutas altiszt volt. A barakk vécéjébe vezetett, s mikor nem látott senkit a közelünkben, halkan rám szólt, lépjek be utána a fülkébe. A reteszt elzárta, aztán sietve levetette a kabátját. — A magáét hagyja itt, ezt öltse fel. Némán engedelmeskedtem. Vasutassapka Is volt nála, a fejembe nyomta, és ujját az ajkához emelve hallgatást parancsolt rám. Akkor már forrón átjárt az izgalom, s ellepett a verejték. Egy ismeretlen gépezet mozgásnak indult — ez az ismeretlen vasutas az egyik kereke —, és engem visz, sodor magával ez az emberi agyakból, eleven testekből, tetterős kezekből kovácsolt gépezet. — A kapunál csak szalutáljon — figyelmezteti a vasutas. — Ha megállítanák, ne ijedjen meg. Maga hallgat, csak én beszélek. — Értem. Nem állítottak meg. A kapunál ácsorgó őr álmában sem sejthette, hogy az egyik vasutas az ő áldozatuk, elszállításra váró foglyuk. Mentem, követtem a néma embert. Az élet csodái túltesznek minden mesén, a megfoghatatlan érzékelhető valósággá válik, amiben hinni kell, mert igaz, mert lélekből fakadón arról beszél, hogy az ember nem sárkányfogvetemény, a benne élő démont megölheti a jó. Nem kellenek égi sugallatok, szent jelek, látomások, hogy egy hétköznapi, egyszerű ember legendássá váljon. „Szállj szembe a gonosszal!“ — Nem tudom, ki mondta ezt ki először, ki fogta fel parancsként, hogy lázadni, szembeszállni kell, ha túlcsordul a gonoszság. Itt magba ért a vetés.
