Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)

gatott. Az egész összetűzés alatt nem volt szava. Hiába vártam, hogy mellém áll, rászól az apjára, hagyja abba ezt a vádaskodást.

Hónapok óta piszkált az öreg a gúnyos megjegyzéseivel, de türtőztettem magam a családi békesség kedvéért. Nem volt Ínyére az egyenruhám, a csizmám, a bojtos sapkám. A fekete ingeteken nem látni a koszt, vágta egyszer a szemembe, s lenyeltem ezt a sértését is, mert nem akartam otthon háborúságot. Vaksággal verte meg az Úristen, ellene volt minden katonai parádénak, és kékült-zöldült dühében, ha a HJ pergő dobokkal, tőrrel a derékszíjon kivonult a Nagyrétre.

Beülhetett volna a város legelőkelőbb fodrászüzletébe a Hlinka utcában. Egy lenyalt fejű borbélysegéd kaparintotta el az orra elől ezt a főnyereményt. Kapacitálták, lépjen be a német pártba, a neve is mutatja, talán a nagyapja még tiszta árja német volt, de ez a bogaras, bárgyú ember csak azt hajtogatta, hogy aki nem érti a német szót, ne kapaszkodjék fel a németek szekerére. Még nem csíptem rajta, de megesküdtem volna, hogy esténként, ha szolgálatban vagyok, a londoni rádiót hallgatja. Szerencsére Moszkvát nem, mert nem rajong a vörösökért. Demokrata, mondja, s a szocialistát óvatosan elhagyja, hogy össze ne akaszkodjunk. És most ez a nagy demokrata belegázol a becsületembe, megleckéztet, hogy nem ismerek emberséget.

Emésztett a düh, hogy egy nyomorult zsidó vénasszony miatt Terka is ellenem fordult, ő sem akarja megérteni: ide most ököl kell, és nem simogató tenyér.

H E I N I :

Milyen szánalmasan gyönge és gyáva vagyok. Nincs annyi erőm, hogy az öklömet felemeljem, és valakit leüssek közülük. Ezt kellene. Meg kellene tennem akkor is, ha előkapnák a revolverüket, vagy rám rohannak és eltaposnak.

Erőszakra nem felelhetsz tűréssel, csak erőszakkal. De mit ér ez a felismerés, ha az ember egyedül vallja. A félelem, hogy a legkisebb ellenállás véres megtorlással járna, a legbátrabbakat is lefegyverzi.

Hisztériát és pánikot láttam magam körül; a szorongatott ember biztatja magát, és reménykedik, hátha ez a minden pontjában hazug és embertelen rendelet mégis igazat mond: valahol az idegenben, egy közösségben, szegényen és kifosztottan, a legnagyobb nélkülözések közepette élni hagynak minket, és van visszatérés a száműzetésből az elhagyott otthonokba, ha véget ér az öldöklés kora.

Ami kis értékeim voltak — néhány jobb ruhadarab, könyvek, fényképek, emlékek és iratok —, azok már korábban barátomhoz, Czabánhoz kerültek.

— Ne jelentkezz! Ne hagyd magad elhurcolni! Átviszünk a határon, szerzünk számodra odaát munkát — biztatott.

— Derék ember vagy, Lajos, de egyedül nem mehetek — utasítottam vissza.

— Most ne gondolj másra! Csak rajtad segíthetünk — erősködött.

Alig két esztendeje ugyanezt ajánlottam Erna húgomnak, és most én szökjem? Hajlottam rá, hogy megtegyem, és mégis maradtam. Miért? Nem találok rá magyarázatot. A józan eszem azt sugallta, hogy Ali fivéremet és családját nem kell féltenem. Megbecsült, jónevű orvos, igen valószínű, hogy meghagyják kórházi állásában, legrosszabb esetben ebben a nagy orvosínségben valami isten háta mögötti faluba küldik, ahogy másokkal megtették. Ruth munkaegedéllyel dolgozik a vasgyárban, közvetlen főnöke német ember, helybeli náci hatalmasság. Ne féljen, biztatta húgomat, szükségünk van a munkájára, az engedély megvédi az anyját is.

A féltés mégsem hagyott nyugodni: nekem bizonyosság kell, hogy nem raktak batyut a hátukra!

Kora hajnalban vettem búcsút Samu bácsitól és családjától. A két lány és az anyjuk egész éjszaka talpon volt, eszelősen tanakodtak, mit vigyenek magukkal, ami nélkül az élet elképzelhetetlen, s mit bízzanak a szomszédok, jó barátoknak vélt ismerőseik kezére.

Megdöbbentett, milyen kísértetiesen hasonlított most Samu bácsi az apámra. A hajlott vállú, felére fogyott öreg mintha meg sem értette volna a nagy kapkodást maga körül, érzéktelenül ült egy kuckóban.

— Téged se látlak többé, Heini! — gördültek ki szeméből a könnyei, amikor búcsúzóul megcsókoltam.