Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)
lítottam, hogy jöjjön el velem a kolostorba Xavér atyához. Talán bennem, ügyefogyott rábeszélésemben volt a hiba, hogy akkor nem állott kötélnek. A páter ékesszólásával bizonyára megértetné vele a misztériumokat, a keresztséget, az oltári szentséget, a megváltás fenséges gondolatát. Megértetné vele azt is, hogy ha vallásunk, a szeretet vallása jóságot és megbocsátást hirdet, ez nem vonatkozik azokra, akik gőgjükben Isten kiválasztott népének vélik magukat, elzárkóznak tőlünk, és megvetnek minket. Másnap, munkám végeztével, betértem a kolostorba, hogy kikérjem Xavér atya tanácsát. Hiába kerestem. Mialatt ezredemmel a német határon voltam, a bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolt terület egyik rendházába helyezték át. Hyacintus atyától tudtam meg, hogy a helyébe Félix páter került. — Beajánlhatlak nála, ha szükséged volna lelki támaszra — mondta, és kérésemre feljött velem az emeletre. Xavér atya szobáját alig ismertem meg. A polcokról, az üveges szekrényből eltűntek a könyvek, az íróasztalról a bronz gyertyatartó, a dohányosszelence, az ágy elől a kis rongyszőnyeg — Xavér atya kiváltságai. Rideg lett a fehér falú szoba, fülledt melegében nem éreztem a tömjén megnyugtató illatát. — Kedves hívünket azért hoztam el hozzád, testvérem, mert jó báránya a mi urunknak — mondta Hyacintus atya. A passiót és nagy buzgalmamat is felemlítette. Bozontos, összenőtt szemöldöke alatt alig láttam Félix atya szemét, mindig félig lehunyva tartotta; irgalmatlanul sovány volt ő is, mint a testi vágyait elmélkedéssel és önsanyargatással elnyomó szerzetesek legtöbbje. Keménység és szigor áradt belőle, de a hangja néha behízelgőn lágy volt, bizonyára jó szónok — ezt mint régi, tapasztalt színjátszó mindjárt megállapítottam. — Mivel állhatok rendelkezésére, uram? — kérdezte túlságosan hivatalosan, mikor magunkra maradtunk. Zavarba jöttem, hogy magáz és uramoz, s nem szólít kedves fiamnak, mint Xavér atya. — Szeretném egy gyermekkori zsidó ismerősömet rávenni, hogy vegye fel a ke- resztség szentségét. Én nem tudom rábeszélni, ügyetlen vagyok hozzá. — Nem is szabad, hogy rábeszélje. Önként kell, hogy eljöjjön, ha megvilágosodik az elméje. Látott benne valami hajlandóságot? — Mostanában ritkán találkozunk. — Micsoda érdeke fűződik ahhoz, hogy az ismerőse kikeresztelkedjék? — folytatta vallatásomat a páter. Elvörösödtem. Semmi, az égvilágon semmi érdekem, feleltem nagy zavaromban, csak a téveszméiből szeretném kiragadni. — Kommunista? — Az, bár sohase mondta, hogy tagja a pártnak. — Nem kell párttagnak lennie, hogy istentagadó téveszmék rabja legyen ... Örülök, hogy eljött, uram, de figyelmeztetnem kell, hogy nem szabad elhamarkodva cselekednünk. Ezek az istentagadók mostanában... nem a megátalkodott kommunistákra gondolok, de a zsidókra általában... úgy menekülnek hozzánk, mint patkányok a süllyedő hajóról a partra. Alaposan meg kell vizsgálnunk a lelkűket. Vajon becsületes szándékkal jönnek-e? Nem szüli-e az elhatározásukat valami érdek...? Az ön ismerősének esete még bonyolultabb, fiam. Mintha barátságosabb lett volna, helyet is mutatott az íróasztalánál. — Bonyolultabb és nehezebb — folytatta —, mert hiszen az ő tudta nélkül keresett fel engem, ugye? Hogyan akarja ide felhozni? Körülnéztem. Xavér atya bőrkötéses könyvei a segítségemre lehettek volna. — Egy pozsonyi nyomdában korrektor a barátom. Azelőtt szedő volt ott. Sokat olvasott, tanult ember, nagy barátja a könyveknek. Arra gondoltam, hogy idecsalogatom... A szerzetes hevesen vágott a szavamba: — Idecsalogatná?... Máris bűnnel kezdené? — Bocsásson meg, főtisztelendő úr, csak úgy kicsúszott a számon. Félix atya csukott szemhéján rés nyílott, a szeme felparázslott mögötte. — Rendben van, fiam. Mikor akar idejönni vele? — Vasárnap néha hazajön az anyjához. Megígérte, hogy legközelebb meglátogat engem is. Remélem, sikerül rávennem, hogy ide kísérjen. Heini beváltotta a szavát, eljött hozzánk, és őszintén gyönyörködött a gyermekeimben, ajándékot is hozott nekik. Aztán megtörtént a csoda: nem kellett sokat kapaci
