Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - Kövesdi János: A kritika nem bábája az irodalomnak
folyóiratszemle A kritika nem bábája az irodalomnak A Slovenské pohľady nemrég Fejezetek a huszadik század kritikájából címmel sorozatot Indított, melynek az a célja, hogy bemutassa a század legtekintélyesebb kritikusait, elképzeléseiket a kritikáról s a kritikus egyéniségéről. A folyóirat 1967/10. száma Günter Blöcker nyugatnémet kritikus életpályáját vázolja fel (született Hamburgban, 1913), s közli Irodalomkritika című előadását, mely 1960-ban a Berlini Képzőművészeti Főiskola kritikai szimpóziumán hangzott el. Blöcker a kritikában nem a megcsontosodott „előbb a tartalom, aztán az értékelés“ szabályt követi. Nézete szerint a műalkotás egységes egész, állapítja meg róla írt portréjában Vincent Sabík, a sorozat szerkesztője, ezért a művet egységében igyekszik értelmezni és felidézni a kritika eszközeivel. Blöcker módszerében hiába is keresnénk a műalkotás „szétdobását“ tartalmi és formai komponenseire. Ezenkívül mindig az író igazából indul ki, s többre becsüli a józan, tárgyilagos információt, mint a tárgyat körültapogató szubjektív spekulációkat. Nagy súlyt fektet a műre mint olyanra, ugyanakkor az élet teljességének egy részeként fogja fel, s elsősorban a valósághoz közeledő lépést látja benne. Így esztétikai rendszerébe az idő és a lét problémáit is besorolja. Blöcker irodalomkritikai koncepciójában a nyílt immanens kritika hagyományai csúcsosodnak ki, amit német nyelvterületen Móritz Heimann, a berlini Max Rychner, a nemrég elhunyt svájci Ernst Robert Curtius, Leo Spitzer és más kritikusok képviselnek. Günter Blöcker foglalkozik a jelenlegi nyugat-németországi kritika és kritikus létfeltételeivel és sorsával. Sajnálattal állapítja meg, hogy Nyugat-Németországban „az irodalomkritika életterét csupán a napi- és hetilapok irodalmi mellékletei képezik"r mivel a kis példányszámban megjelenő folyóiratok csak alkalomadtán közölnek kritikákat. Ezenkívül a kritikust „megtűrt figurának“ tekintik, s ha közlési lehetőséget kap, „akkor sem a szellemi világosság és tájékozódás szükségletéből, inkább csak mint a könyvkereskedelem ajándékozó és tanácsadó szolgálatának képviselőjére tartanak rá igényt". A németországi helyzetet nem a kritikusok hiánya jellemzi, „hanem az, hogy a krtikus bizonytalan talajon dolgozik és küzd, s nem élvezi a társadalom kellő támogatását". Ma már a kritikusokat „védelmezni kell a konformizmus hatalmával szemben, a konformizmus egész szellemi életünknek ura, s a kritikát elnyeléssel fenyegeti“. Blöcker többféle kritikát különböztet meg. A nagy napilapok főleg azt a fajtáját művelik, amely „nem vár, míg lezárt korszakok, időben és térben áttekinthető rendszerek állnak rendelkezésére. Ez a kritika a még fejlődő,. le nem zárt problémákat veszi célba... és mindent közvetít, ami az irodalomban eleven, s ezzel a tudattal közeledik az irodalmi jelenségek felvázolásához és értékeléséhez... Ez a kritika mondja ki az első szót, amely eljut a közönséghez; elsősorban ő mutat be az olvasóknak egy-egy új könyvet“. Nézzük, milyennek látja Blöcker a kritikus személyét. Szerinte a kritikus rendkívül fogékony és körültekintő. ítéleteiből nem csinál zsarnoki dekrétumokat; ezek inkább csak „plasztikus szellemi folyamatok, amelyek arra serkentik az olvasót, hogy maguk is részt vegyenek a művek megbírálásában. A kritikus számára az eredménynél fontosabb az az út, amelyen eljut hozzá... A jó kritikustól sosem szabad fehér-fekete ítéleteket várnunk“. Blöcker szerint: a kritikus is író, vagyis a szavakban való kifejezés művésze. A kritika nem művészet, hanem kritika, tehát sajátos irodalmi kategória — de rejtőző művészi képességek nélkül nincs kritikai ítélet, amely tárgyát telibe találná. A kritikus művészi alkotóképességét rendszerint kritikai tevékenységében mutatja fel. „Művészetét azzal teszi hitelessé, hogy kritikája tárgyát átvilágítja és leírja, azzal, hogy a leg-
