Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - HAZAI FÓRUM - Kósa László: A csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás feladatai
országi szakemberek is jártak a csehszlovákiai magyar falvakban. Eredményeiket bizonyára publikálni fogják a szakfolyóiratokban. A magyar művelődés története ismer már egy-két „csodát“. Ezt a szót kell használnunk, ha látjuk, miként állt talpra szellemi életünk a nagy megrázkódtatások után. Nem várt folyamatként keletkeztek a semmiből 1920-tól a kisebbségi magyar irodalmak. Hasonlóan eszmélkedett az 1945—48-as rossz emlékű események lezárásával a csehszlovákiai magyar kulturális élet. A majdnem semmiből ismét lenni feladatának problémái máig égetőek, s amikor a kisebbségi tudományos élet egyik, az önismeret szempontjából nem jelentéktelen ágát vesszük szemügyre, nincs dicsekedni valónk, leginkább a hiányokról adhatunk számot. Pedig van anyag. Volna mit gyűjteni. Lehetne minél gyakrabban magnetofonnal meg filmfelvevőgéppel, fényképezőgéppel és jegyzetfüzettel járni a vidéket. Milyen kár, hogy alig voltak, akik komolyan nekiláttak a munkának. Lapozgassuk az újságokat mindjárt a kezdetektől. A Fáklya 1953. évi januári számában Jankovich Imre az Ipoly menti falvak építkezéséről írt szépen illusztrált cikket. Egy évvel később ugyanő a márciusi számban a virágos alsószeli házakra hívta föl a figyelmet. A Fáklya szürke lapjain, melyeket gyakorta elönött az érdektelen, száraz elvi cikkek áradata, itt is, ott is fölbukkannak színes riportok. Bábi Tibor, Veres János, Vajda József és mások a falusi életről szóló Írásaikban akarva- akaratlanul is tanúságot tettek arról, hogy bár bomlóban a hagyományos paraszti társadalom, de megőrzésre érdemes kincsei még bőven vannak. Az 1960. évi Irodalmi Szemle Mesevilág-rovatában megjelent egy Sima Ferenc gyűjtötte Nyitra vidéki népmese. Vajon e mese társai hol rejtőznek? Vagy Gyíire Lajos remek írása a kisgyar- mati lakodalomról, mely ugyan szépirodalmi eszközökkel készült, de gondosan ügyelt az etnográfiai hitelre is (Irodalmi Szemle — továbbiakban ISz., 1959. 88—93). És Sidó Ferenc kis cikke a csallóközi Luca-napi szokásokról (A Hét 1966. 51. sz.). Ezeknek az Írásoknak a tudományos értéke nagyon csekély. Számunkra leginkább azt jelzik, hogy nem halt el az érdeklődés a népi kultúra iránt. A publicisztikát érthető módon érdekelte és érdekli ma is a falu, akár múltját, akár jelenét tárja az olvasó elé. A mai magyar értelmiség számbeli többsége faluról jött, s a falu ma is jelentős támasza a csehszlovákiai magyarságnak. A népi kultúra megbecsülését a hivatalos művelődés- politika is hirdette. A Csemadok kultúro.sztálya 1950-ben feladatul jelölte a néphagyományok összegyűjtését. Szakember nem volt, de azzá lett a „félhivatalos“ gyűjtő: Ág Tibor, Szíjártó Jenő, Takács András és mások. Munkájuk eredménye, akár az 1953-ban megjelent Dalolj velünk! kőnyomatos énekfüzet, mely az addig gyűjtött 260 népdal közül 62-t közöl, akár az újabb, a Száz szlovákiai magyar népdal, a feltételekhez mérve megjegyezni való teljesítmény. Ág Tibor 1964 októberétől 1965 márciusáig a Hét lapjain sok-sok újonnan gyűjtött magyar népdalt tett közzé közönséget nevelő rövid magyarázatok kíséretében (A tűznek nem szabad kialudni című rovat). A Zoboralja a magyar nyelvterület azon vidékei közé tartozik, melyek legtovább őriztek meg népballadákat. Folytatni kellene Ag Tibor és Gyüre Lajos, s talán mások balladagyűjtéseit, amiről elszórt rövid adatközlések adtak hírt. (Ág Tibor: Kőműves Kelemen balladájának változata Zobor vidékéről. ISz. 1961. 72—73; ugyanez a Néprajzi Közleményekben 1961. 1. 90—93; Ismeretlen ballada. ISz. 1963. 89—94; Gyüre Lajos: Ojabb balladaváltozatok Nyitra környékén. ISz. 1964. 356—358). Ezek a tanulmányok rövidségük ellenére a feldolgozás igényét Is magukban hordozzák. Feldolgozó, tudományos rendszerező munka azonban, tudomásunk szerint, mind ez idáig várat magára. Csanda Sándor összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányai, melyek a folklórisztika körébe vágnak, kevésbé1 kapcsolódnak a helyi anyaghoz. A feldolgozás másként történt. Ügy, ahogyan a Csemadok kulturális irányelvei megkívánták. Nemcsak a központ szorgalmazta a gyűjtést. A helyi művészegyüttesek is programszerűen végezték vidékük tánc- és dalhagyományának feltárását. Ügy tetszik, kezdetben az volt a törekvésük, hogy a parasztság hagyományos műveltségét akár föllelt, akár műsorrá földolgozott állapotban falun s városon egyaránt valamilyen formában tovább fejlesztve, de konzerválni kell. Kisebbségben élő nép fokozottan ragaszkodik kultúrájának sajátos vagy sajátosnak vélt jegyeihez. Ezek a jegyek formálják műveltségének karakterét, amivel elválik a többségi nemzettől, hiszen a sok-sok összefűző, több népre jellemző kulturális javak mellett határozottan van lokális és nemzeti jelleg. A földkerekség minden táján a
