Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - HAZAI FÓRUM - Kósa László: A csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás feladatai

befolyást tulajdonítsunk. Még kevésbé célunk, hogy a csehszlovákiai magyar néprajzi kutatásnak valamiféle külön múltat teremtsünk, mégis tartsunk rövid szemlét azok fölött, akik innen indultak. A szemle az egyetemes magyar művelődés ideágazó szálaiból mutat meg néhányat, mikre méltán büszkék lehetnek a csehszlovákiai magyarok.

A Zólyom megyei Ocsován született a tudós Bél Mátyás, az első magyarországi népismeret-lró, akit a szlovákokkal együtt a magyarok is — egyenlő joggal — magukének tarthatnak. Az ő korában, a 18. század első felében, még ismeretlen volt ezen a tájon a nemzeti gyűlölködés. Munkásságát, ami a korabeli úgynevezett államismereti iskola része, Magyarország jobb megismerésének érdekében fejtette ki. Bél jogi és köz- gazdasági irányú népismereti érdeklődését a század végén a szepesi evangélikus főnemes, a nagylomnici születésű Berzeviczy Gergely folytatta. Komáromban született (1760) az a Kultsár István író és szerkesztő, aki a reformkor hajnalán többször felszólította sajtón keresztül a magyar értelmiséget a népköltészet és a régi irodalom megőrző összegyűjtésére. Véle egyidőben írt és dolgozott a szlovák irodalomtörténetből is ismert, a honti Felsőpribélről származott, mindentudó Csaplovics János. Csaplovics Irta Magyarországról az első mai értelemben is leíró néprajzi munkákat magyar és német nyelven. Mindhármuknak kortársa volt a pozsonyi Gaal György, aki bécsi könyvtároskodása idején az ott szolgáló magyar katonáktól összegyűjtötte és kiadta német nyelven az első magyar népmese-gyűjteméhyt (Märchen dér Magyarén, 1822). Munkája mindössze tíz évvel követte a világhírű Grimm-testvérek meséinek megjelenését. A felsorolt író emberek tudományunk hőskorában éltek. Nyomukban újabb s újabb eredmények születtek. Munkájuk folytatói közül Erdélyi Jánost említjük elsőnek, akiről az idén, halálának századik évfordulóján az egész magyar szellemi élet megemlékezett.

Szemlénkben külön csoportot jelentenek a magyarrá lett németek. A Hunfalvy-testvérek a szepességi Nagyszalókon születtek, paraszti családból: Pál, az idősebb (1810— 1891) nyelvész, történész, etnográfus volt. Nagy tudományos gonddal megírta Magyarország etnikai történetét. János, a fiatalabb (1820—1888), inkább a földrajztudományban tevékenykedett. Bátyjának is, neki is sokat köszönhet a magyarországi honismeret. Hasonlóan németnek született, de lelkes magyar kutatóvá vált a breznóbányai Hermann Ottó. Öt az utolsó magyar polihisztorként szokás emlegetni. Máig értékes természettudományi munkássága mellett könyvet írt a magyar pásztorok életéről, a magyar halászatról s a magyar nép jelleméről. S ne feledjük el az Ipolykeszin született Ipolyi Arnoldot se, a nagyműveltségű történész, régész s néprajzi gyűjtő katolikus papot, aki elsőnek tett nagyszabású kísérletet a valamikori magyar hitvilág és ősvallás összefoglalására (Magyar Mithológia, 1854).

A sort lehetne tovább folytani, helyette azonban néhány eseményre hívjuk föl a figyelmet, melyek jelentős folyamatok kezdetét jelentették önismeretünk történetében, s Csehszlovákia magyar lakta vidékéhez fűződnek. Az első magyar hírlap, Rákóczi Ferenc latin nyelvű Mercurius Hungaricusa, Lőcsén és Bártfán látott napvilágot. Az első magyar nyelvű újsággal Pozsony dicsekedhet. Rát Mátyás indította meg 1780-ban a Magyar Hírmondót. A 18. század második felében más európai népekhez hasonlóan nálunk is keresni kezdték, melyek a nemzet eredeti meghatározó vonásai. Herder nyomán Magyarországon is az írásos régiségekben és a népköltészetben vélték felfedezni a hagyományt. Az első felhívás, amely a népköltészet és a régi irodalom megmentésére buzdít, 1782 jánuárjában jelent meg a Magyar Hírmondóban. Belőle idéztünk dolgozatunk mottójában. A felhívást, Révay Miklós nyelvész költő írását, Rát szerkesztő ajánlással foglalta keretbe, hosszú Ideig azonban nem sok foganatja volt törekvésüknek. Néhány évtizedig még nehezen haladt előre a nemzeti művelődés ügye, s igazán nagy lendületet csak az 1810-es években kapott. Az első tartós életű folyóirat, mely az anyanyelvi tudományosság minden ágát gondjaiba vette, az 1817-ben indult Tudományos Gyűjtemény volt. Első évfolyamaiban tanulmányok sora kutatja, mik azok a társadalmi, történelmi, szellemi összetevők, melyek meghatároznak egy nemzetet. Amire az elméleti fejtegetések nem adnak választ, azt az ország tájainak, népeinek és történetének megismertetésével, bemutatásával pótolják. Ha ez a nagy igyekezet nincs, ma jóval kevesebbet tudunk a reformkori Magyarországról. A korai helyismereti írások közt találjuk Szeder Fábián tanulmányát A’ Palóczok cím alatt. Ez a derék bencés pap elsőnek írt dolgozatot egy önálló magyar népcsoportról. írását így kezdi: „Nemzetünk bővebb ismerete végett szükséges volna hazánknak minden tájabeli népeit egyenként szemre vennünk, és azoknak valamennyi különösségét jeljegyeznünk.“ (Tudományos