Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - HAZAI FÓRUM - Turczel Lajos: Hagyomány és fejlődés összefüggései
Szerkesztőség nek — mely az 1952—55 között működő önálló Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadót volt hivatott pótolni — a kiadandó művek tervezése terén nem volt döntési joga, és felettesei a szerkesztőség fő feladatát a szlovák és cseh irodalomból való fordítások előkészítésében és gondozásában látták. A Magyar Szerkesztőségnek 1967-ben történt üzemmé nyilvánítása után (Tatran Magyar Üzem) észrevehetően megváltozott a helyzet, most pedig, hogy ez az üzem Madách Könyvkiadó néven 1968 júliusától fiókvállalatként szerepel, 1969 januárjától pedig önálló vállalatként fog működni, minden remény megvan arra, hogy a kortárs irodalom fejlődésének az eddiginél céltudatosabb felkarolása mellett hagyományunk kiadásának ügye is helyes útra terelődik, és átgondolt, rendszeres formát nyer. Egész fejlődésünk szempontjából fontos eredmény lesz ez, mert az irodalmi hagyomány köztudatba való emelése nagyban elősegíti azt, hogy nemzetiségi létünk és eddigi útunk tudata megszilárduljon bennünk. A megnövekedett hatáskörrel bíró és az önállósulás felé haladó kiadó eddigi kezdeményezései nagyon biztatóak. Amíg 1958 és 1968 között hazai erőből csak egy hagyo- mány-kötet — a munkásmozgalom vonzásában és az úgynevezett „valóságirodalom“ szintjén alkotó Bányai Pál két regényét tartalmazó Fakó földekje (1966) — került kiadásra, addig a kiadóban jelenleg három művel is dolgoznak, s közülük egy a közvetlen megjelenés előtt áll. Ez a komoly hozzáállás arra mutat, hogy a kiadó teljesíteni tudja és teljesíteni akarja azt a határozatot, melyet a szerkesztőbizottsága egy hosz- szabb kifutású hagyománysorozat létesítéséről hozott. Az 1968-as évre Örökség címen betervezett antológia a két világháború közti novellatermésünkből ad válogatást. Ez a könyv — melynek jelentőségét a kiadó a Magyar Könyvbarátok Körében való megjelentetéssel is kiemelte — kollektív értékdokumentáció kíván lenni: egy jelentős műfaj igényes és irodalomtörténetileg helytálló kereszt- metszetét óhajtja nyújtani. Régi adósságot törleszt az 1969-re előirányzott kötet is, mely Romok és fények cím alatt Darkó István válogatott elbeszéléseit fogja tartalmazni. Darkó tematikai és sti- láris szempontból egyaránt az első köztársaság legsajátosabb magyar prózaírója. Regényeiben kisebbségi életsorsok megformálásával viaskodik, novelláiban pedig az emberség költői példázatait nyújtja. Olyan húsunkból-vérünkből való íróember, akihez a hagyományébresztésünk még később is visszanyúlhat. Ugyanezt mondhatjuk Tamás Mihályról is, kinek hátramaradt művei közül egyelőre (az 1970-re való besorolás szándékával) a Két part közt jut a víz című regényt tanulmányozza a kiadó. A novella és regényíró Tamásban azt az írónkat tiszteljük, aki a kisebbségi irodalom nehéz viszonyai között talán a legmaradéktalanabbul tudta kiteljesíteni az adottságait és szándékait. Nagy vesztesége az irodalmunknak, hogy munkássága 1945 után megszakadt. A két világháború közötti irodalmunk a további évekre is elégséges lehetőséget s jó választékot kínál a megkezdett hagyománysorozat részére, melynek sorozat-jellegét formálisan, összefogó elnevezés alkalmazásával is ki lehetne emelni. Véleményem szerint a közeljövőben az egyes műfajon belül a következő művek, írók kerülhetének kiadásra: A lírában a legnagyobb és legsürgősebb aktualitása egy megfelelő terjedelmű átfogó antológiának lenne. Az a csekély versanyag ugyanis, ami a Megalkuvás nélkül című vegyes antológiában helyet kapott, megközelítő mértékben sem ad képet és keresztmetszetet az első irodalmi szakaszunk lírájáról. A fejlődési összkép kialakításához szükséges antológia mellett feltétlenül szükség lesz a további egyéni válogatásokra is. Ezek sorrendjében az elsőség az eddig teljesen mellőzött Mécs Lászlót és Vozári Dezsőt illetné meg. Mécs induló lírája a mi irodalmunk történetében és kisebbségi szemléletünk fejlődésében külön fejezetet jelent, s az olyan nagy hatású versei, mint a Hajnali harangszó, a Vadócba rózsát oltok stb., még ma is elvenen élnek az akkori nemzedékbeliek ajkán; Vozári iróniával kultivált lírája a modern városi ember kifinomult életérzését szólaltatta meg — és figurázta ki, s ezzel a mi föld- és gyárközpontú költészetünkön belül egészen különleges helyet foglalt el. A további egyéni válogatások (Földes Sándor, Sájáry László stb.) közé ismét be kell majd sorolni Győryt és Forbáthot is, mert az ő eddigi válogatásaik a kiadó szerveink hibájából nem jutottak el fő címzettjükhöz: a csehszlovákiai magyar olvasóhoz. Itt jegyzem meg, de nemcsak a lírára, hanem a prózára is vonatkoztatva, hogy a legjobb, legjelentősebb hagyomány
