Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - Tíz év mérlegen

Ennek az évtizednek csak az utolsó negyedét ismerem alaposabban, hozzá még kívülálló is vagyok. Mi azonban, akiket a történelem szorított bele a kisebbség néven ismert kategóriába, fél szóból is megértjük egymást. Ez az egyebeken túlmenő szellemi rokonság bátorít fel arra, hogy a jubileum kapcsán néhány gondolatot papírra vessek.

Ismerem a Szemle körül tömörülő erőket, a lehetőségeket, a szerkesztési elveket. Ezért tekintem a lap legfőbb érdemének, hogy az ún. kettős, illetve többszörös kötődésben, a szomszédos kultúrák görögtűzében is ki tudta alakítani ás meg tudta mutatni saját arculatát. Márpedig ehhez hozzáértő kézzel kellett kitermelni és adagolni azt az immunitást, amely egy kis irodalmat képes megőrizni öntörvényei szerint fejlődő önmagának. Ezeknek a törvényeknek az ismeretében kell megbékélnem azzal a szükségszerűséggel is, hogy a lapban — igényes, komoly írások mellett — helyet kapnak az olyan zsengék és próbálkozások, amelyek tisztázatlan rokonságban vannak az irodalommal. Csak dicséret illeti a Szemlét azért, hogy — modern folyóiratok mintájára — tág teret biztosít a legkülönbözőbb esszéknek, kulturális felméréseknek, történelmi és politikai vitacikkeknek, s ami talán a legfontosabb — a szociológiának. A szociológia ugyanis — felderítő, terepszemlélő és aknaszedő szerepével — felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a szépirodalomnak is. Szomorú tapasztalatból mondom, hogy az az irodalom, amely előtt nem jár a szociológia, óhatatlanul aknára lép.

Érdeme a lapnak az is, hogy kitekint a nagyvilágba. Igaz, képzőművészeti-grafikai szeme jóval messzebbre lát, mint az irodalmi, de ezt a kis bandzsalságot orvosolni lehet. Egyébként a kitekintéskor — bár ez ellentétben áll előző gondolatommal — nem szabadna keresztülnéznie a más országokbeli magyar kisebbségi irodalmakon, s sokkal szorosabb kapcsolatot kellene kiépíteni velük. E téren jóval bonyolultabb a mi helyzetünk. A kárpát-ukrajnai magyar íróknak nincs folyóiratuk, sem más időszaki kiadványuk. Hogy ez mit jelent, azt íróembernek nem kell magyarázni. Éppen ezért a szellemi életösztön parancsára kérnék publikálási lehetőséget a magunk számára. Viszonzásul műfordítóink és irodalomkritikusaink tájékoztatni tudnák a Szemle olvasóit — többek között — az ukrán irodalom újdonságairól, amelyet szerintem méltánytalanul mellőz a szovjetorosz orientáció. S hozzá még — ha a lap be tudna kerülni a számunkra készülő katalógusokba — ez 4—500 itteni előfizetőt jelentene.

És még valami. Amikor egy évvel ezelőtt Pozsonyban jártam, alkalmam volt elolvasni Illyés Gyulának a szomszéd országok neves íróihoz címzett drámai hangú levelét, Fábry Zoltán válaszát és a szlovák megnyilatkozásokat. Ez a szép és tragikusan magyar szándék, hogy egy nemzet lelke feltárulkozzék és megnézze magát a szomszédnépek szemében, akkor kudarcba fulladt. A „Szemle“, amely akkor is hajlandó volt a publikálásra, a mai megváltozott körülmények között magára vállalhatná a kezdeményezés újraélesztését, esetleg hasonló témájú vitacikk-sorozatot indíthatna a külhoni testvérlapok bevonásával. Egy ilyen nagyszabású vállalkozás felbecsülhetetlen lehetőségeket rejt magában, s nemcsak nekünk, kisebbségben élő magyaroknak van rá égető szükségünk. Hiszen nekünk, akik más nemzetekkel élünk együtt, magyarságtudatunkat már életelemünkké kovácsolta a szüntelen próbatétel. Sajnos azonban — s akiben van felelősség- érzet, erre csak szorongással tud gondolni — a magyar irodalomból szinte teljesen hiányzik ez a tudat. Meggyőződésem, hogy különleges helyzete révén a Szemle is hozzájárulhat a nemzeti önmegismeréshez.

Rendezni végre közös dolgainkat nekünk sajnos nemcsak azokkal kell, akikkel együtt élünk, hanem a nemzettel és annak irodalmával is. Paradoxon ez, a történelem grimasza, az elsznobosodott magyar irodalomkritika vétke, amelynek szabad vadászterületévé lettünk, ahol szabadon garázdálkodhatnak dilettánsok, vagy jobbik esetben jószándékú turisták. Párbeszédet kellene indítani, vagy ha másképp nem megy, akár ki is provokálni, a magyarországi testvérlapokkal. Csakis így távolíthatjuk el a vesztegzárakat, a tabukat, csak így érhetjük el, hogy öntörvényei szerint kiértékelt irodalmunk bekerüljön a nemzet szellemi vérkeringésébe.

tíz év M érlegen