Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Duba Gyula: Ami nincs a Szemlében
Duba Gyula ami nincs a Szemlében A szerző birtokában levő kézirat — bármily tökéletes — még nem irodalom, ugyanúgy, ahogy a ki nem mondott s egyelőre csak önmaga számára létező értékes gondolat is csak fél gondolat, amíg mások nem vesznek róla tudomást. A szellemi termékek értékét az adja, hogy mások is tudnak róluk, s így hatnak; a szellem birodalmában semmi sincs, ami önmagáért való. Az aranyrög is értéktelen, amíg sár és iszapréteg borítja valami elhagyott sziklavidéken vagy folyó medrében, s emberi szem nem látja. Mindenre nem gondolsz, kedves olvasó, mialatt a Szemlét lapozod, ezért engedd meg, hogy egyet-mást elmondjak a lap egy-egy számának a születéséről. Minden újság, folyóirat és lap léte a szerzővel, illetve a kézirattal kezdődik, s a szerkesztővel folytatódik. A szerző és szerkesztő olyannyira klasszikus ellentétét már jó néhány szerző megírta — jóindulatúan szánnivaló borjúhoz hasonlítva a szerkesztőt —, s a helyzet ennek ellenére sem változik. A szerkesztők gerincesek és következetesek, a sértés lepereg róluk, s így a helyzet megbízható és örök humoros téma lett. A kölcsönös viszony drámaisága akkor csúcsosodik ki, amikor a szerkesztő olvas. A kép a következő: a szerkesztő íróasztala mellett ül, kezében tartja a szerző kéziratát és olvassa. Szemben ül vele a szerző, aggódó tekintete a szerkesztő arcán csüng. S ez az arc egy bálvány arca, egy sziklába vájt szobor, komor, szigorú és mozdulatlan, kedélyhullámzás rezdülései nem bontják meg fenséges nyugalmát, érzelmi jelek nem árulják el, mi játszódik le a szobor bensőjében. A szerzőben egyre inkább kialakul a vélemény, hogy a szerkesztő már nem is olvas, hanem azon töpreng, hogy egyenesen a fejéhez vágja-e az írást, összetépje-e, vagy milyen módon adja vissza, hogy az hatásos és elrettentő legyen. A szerkesztő olvas. S a szerző meg van róla győződve, hogy neki ez az ember halálos ellensége. S ebből a hiedelméből csak akkor hajlandó engedni, ha leközlik az írását. Ilymódon hát a szerkesztő az, akinek munkájával a lap léte elkezdődik, és aki műértésével, szellemi felkészültségével és elképzeléseivel, illetve ezek megvalósításéval megadja a lap jellegét. Az Irodalmi Szemle elmúlt évtizedében elsősorban Dobos László volt az a szerkesztő, akinek az elképzelései a folyóirat szellemi arculatát alakították és kialakították. Elmondhatjuk, hogy a lap vele kezdődött, neki pedig a szerkesztéssel kezdődött a tulajdonképpeni irodalmi munkássága: a Szemle és Dobos valahogy egymást alakították. S ha az eredményt nézzük, megállapíthatjuk, hogy a kölcsönhatás termékeny volt. Dobos László „bevitte“ a lapba erős és reális politikai érzékét, közéleti gondolkodását és a nemzetiségi léttel szemben érzett felelősségérzetét, s közben a kezén
