Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - Egri Viktor: Az Irodalmi Szemle tíz esztendeje

tegye magyarságát, s ezzel a gazdagított nyelvi képességgel a maga eredeti alkotásait tegye érzékletesebbé. Tanúság erre Rácz Olivér ötvözött nyelvezete, Bábi Tibor gondolati lírájának árnyaltsága.

Tóth Tibor Figyelői jól tájékoztattak, és nem ártana, ha valaki folytatná ezt a cseh és szlovák irodalom útjain tett őrjáratait, beszámolna a folyóiratok kezdeményezéseiről, felhívná a figyelmet a kritikát és fordítást érdemlő rangosabb alkotásokra.

Ami az esztendőről esztendőre megismétlődő, különféle témakörű ankétokat illeti, bár szükségesnek találom őket, nem tudok rajongani értük, mert — .sajnos — az ilyen kerekasztal-vitákban még távolról sem tudjuk megközelíteni azt a színvonalat, amelyet legutóbb a Nagyvilág Trágárság és irodalom ankétja nyújtott Abody Béla, Benedek Marcell, Bartha Bulcsu, Devecseri Gábor, Illyés Gyula, Komlós Aladár, Ungváry Tamás, Veres Péter és a többiek hozzászólásaival.

Ankétok helyett talán több országjárás és szociográfia kellene. Kardos István szociográfiai felmérését úttörőnek tartom — volt is mindenfelé erős visszhangja — és nem ártana, ha a jövőben az erre hivatottak hasonló felkészültséggel és áldozatkészséggel feltérképeznék mindazt az újat, ami fiatalságunk nevelése, könyvtáraink, műkedvelő színjátszásunk, ének- és táncmozgalmunk, kulturális és gazdasági életünk más területein feltérképezésre vár. Folyóiratunk terjedelme korlátolt, de okos ökonómiával az ilyen szociográfiai munkáknak ugyanúgy teret kellene biztosítani, mint a sűrűbb országjárás irodalmi színvonalú riportírásainak.

Indulásunk idején a Szemle első számában Fábry Zoltán többek között ezeket írta:

„Kisebbség voltunk, és azok maradtunk mindig és mindenképp, és így senki sem csodálkozhat, ha kivédhetetlenül és végig, máig, egy alacsonyrendűségi érzet szorult belénk. Ezt kell bennünk megszüntetni és belőlünk kiküszöbölni. Előbb ebből a hiányérzetből kell kigyógyulni, hogy továbbmehessünk. Ezt ma itt, ennél az indulásnál nyomatékosan le kell szögezni, mert ez megmagyaráz mindent: a túlkompenzáltságot csakúgy, mint a gátlást, az áporodottságot éppúgy, mint a rezignáltságot. A problematika egészéhez egyformán hozzátartozik a fel-feltörő buzdulás és a visszhangtalanság- ból eredő, ezt nyomon követő elernyedés."

Tíz esztendővel a fent leírtak után elmondható, hogy az Ideje már bizony írójának ma már nem volna oka ilyen pesszimizmusra, az Irodalmi Szemle segített Szlovákiában megteremteni az „elhatározó, döntő eredményekkel kiálló, önmagát láttató magyar irodalom" biztató kezdeteit. A legutolsó hónapok eseményei, a január elejétől augusztus közepéig terjedő időszak munkája igazolta, hogy kezdünk kikeveredni „örökös mostohagyerek“ sorsunkból, és megismerhetjük az élet napos oldalát, a megértés melegét is.

Ám bízhatunk abban is, hogy a súlyos megpróbáltatásokat hozó tragikus nyárvég nem vet vissza bennünket a reménytelenség hideg, léghuzatas posztjára. íróink és kultúránk munkásai bebizonyították, hogy az emberség elvétől áthatott szocialista hittel, megingathatatlan hűséggel állnak őrhelyükön. Erőt ehhez népünknek az az immár legendásnak mondható józansága, hűsége és hazaszeretete ad, mely megóvta mindenfajta bódulattól, nem tűrte, hogy bármiféle nacionalista uszítás letérítse eddigi egyenes útjáról, megbontsa egységét.

Ragaszkodjunk álmainkhoz! Ragaszkodjunk minden helyzetben és minden körülmények között az emberség parancsához, az emberi kultúra minden nemes hagyományához, amit apáink annyi harc és áldozat árán megszereztek.

Költőink sok szava kívánkozik toliam alá, de csak József Attilát idézem itt biztatásul:

„Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világít agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.“