Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Folyóirataink 1945 előtt
UJcLET Miért szükséges szellemi életünk decentralizálása? Először is azért, mert így könnyebben, sőt csakis így található meg és fejezhető ki a magyar lényeg, a magyar szellem. A magyarság vidéken él, falvakban; parasztnemzet vagyunk. Önmegismeréshez és önkifejezéshez kell hozzásegíteni népünk legjobbjait: fel kell szabadítani a magyar vidékeket. Minél több új tehetség, „őstehetség“ tudatosítja magában és közli nemzetével azt, ami milliók lelke mélyén kifejezetlenül és kínnal vajúdik, annál közelebb jutunk nemzetünk lelki egységének megvalósításához. Veres Péter megdöbbentően (és cáfolhatatlanul) elemzi a kettősséget, amely nálunk az alkotó értelmiség és a társadalom között van. Ez azonban nem volt mindig így csupán azokban a korszakaiban fejlődésüknek, melyekben hiányzott az összhang a szellemi magyarság és a politikai magyarság között. De amikor közös vezérelvek hatották át az egész nemzetet, akkor szellemi élet és politikai mozgalom összeolvadtak, egymást erősítették, és nem véletlenül a zsenik egész légióját lendítették a magyarság élére; például a reformkorban: Lelki egységet csak mindenkit felemelő nagy gondolatok teremthetnek; ezeknek a gondolatoknak azonban a mélyből kell fakadniuk, és minden magyar életérzését kell kifejezniük: tehát csak decentralizált társadalmat járhatnak át teljesen és eredményesen. Másodszor pedig azért szükséges szellemi életünk széttagolása, mert létérdekünk, hogy minden magyar tudatos vállalója legyen nemzeti céljainknak. Kis népek hódí- tási eszköze (ma és a Duna-völgyben különösen) csak végső szükség esetén a fegyver: kis népek hódítási eszköze (ma és a Duna-völgyben különösen) a szellem, a kultúra és az erkölcs. Jövőnk a „minőség“-től függ. A „minőség“ előfeltétele népünk öntudatosodása, nemzetté emelkedése. A népet nemzetté a műveltség teszi... A decentralizáció tehát nemcsak kultúrérdek, de nemzeti érdek is és nemcsak szellemi terv, hanem életterv is. „Minden bennünket fenyegető veszély fő okát“ már Eötvös József is a „szoros központosításban“ kereste; a védekezés módja tehát nem lehet más, mint a tervszerű decentralizáció. (Részlet Dobossy László: A lehetőségek keresése című írásából. Oj Élet, 1939/7. szám.) A legfőbb tantárgy a szocializmus volt, melyből úgyszólván mindnyájunknak le kellett vizsgáznia. A szocializmus pedig annyit jelentett, hogy a felállított premisszák következtetéseit a társadalmi élet minden síkján le kellett vonni. A dialektikus materializmus úgy érte a nemzedék legtöbb tagját, mint egy dézsa hideg víz. Kellő előtanulmányok hiányában minden filozófiai műveltség nélkül úgy vonultak az életbe ezek a Muszáj-Herkulesek, mint az eszme borzas önkéntesei, akik azt hiszik, hogy az érzés heve minden tárgyi ismeretet helyettesít. Megindult egy kristályosodási folyamat Marx-Engels-I.enin körül, aminek mély szellemi hatása meglátszik mindazokon, akik ezen az iskolán átmentek. A marxizmus süllyedő bálványai már csak az emlékezetben élnek; a kritikai magatartás azonban legtöbb esetben itt formálódott ki, a marxizmus közelségében. Ma már minden vád és gyanú nélkül beszélhetünk a Sarlóról; legtöbben a népi gondolat balul végződő szervezetét látják benne. A kortárs azonban tegyen le az erkölcsi kritika nagyképű gesztusáról: az adott körülmények között ez a mozgalom nem is végződhetett másutt, mint ahol végződött. Az a forradalmi tömeg, melyet cseh csendőrsortűz szántott végig Kossúton, magyar tömeg volt, amely nem azért csatlakozott a forradalmi párthoz, mert Moszkva volt az ideálja, hanem mert a csehszlovák demokrácia eltűnését és jobb világot remélt a párton keresztül. Hogy a mi fiataljaink mennyire nem voltak jó kommunisták, azt bizonyítja, hogy aki be is lépett közülük a pártba, hamarosan távozni kényszerült, mivel nem tudta levetkezni magából a „polgári gondolkodás csökevényeit“. (Részlet Kovács Endre: A fiatalok vallomása című írásából. Oj Élet, 1939/5—6 sz.)
