Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal
fellebeztek: „wo man das Schicksal fremder Nationen, wie sein eigenes empjindet." Akkor a cseh és szlovák írók összességének hangját hozta és közvetítette az egész világ szellemszolidaritása, most nyelvfosztottan, szóbénítottan, minden megszólalási lehetőségtől elütve mint koldus és egyedül kilincselek és kopogtatok a szellem csehszlovákiai embereinek ajtaján: Segítség ... Tehetetlenül állunk, szavainknak nincs tudója, meghallgatója, visszhangja. Igazunk a semmibe fúl, közönybe, rosszakaratba, megértetlenségbe. Aki a mi megalázottságunkat, keserűségünket, árvaságunkat nem érti, az talán eszmélni és emlékezni kezd a saját rokon-hangjára. Tehetetlenül, kifosztottan állunk, nincs a kezünkben már semmi, ez az utolsó tét, a történelmi dokumentum: a cseh és szlovák írók általunk felfogott és továbbított antifasiszta SOS-jele. A címzett most visszaadresszálja: vissza a feladónak, vissza a szellem emberének, vissza az utolsó fórumnak. Vissza az értelemhez, vissza az emberséghez, vissza a szolidaritáshoz, vissza a szellem erkölcsi funkciójához: az értékelő, ítélő igazsághoz: „Hozzátok fordulunk, akik őrei vagytok mindannak, ami eddig Európa és a civilizált világ becsülete és előjoga volt: az igazság tisztelete, a szellem szabadsága s a lelkiismeret tisztasága... Kérünk minden írót és általában mindenkit, aki a szellemért dolgozik s a szellem által él, terjessze minden lehető eszközzel ezt a felhívást." A vádlott megszólalt: a vox humana ítéletet vár. A szó a bírákat illeti! Nemcsak felettünk, önmaguk felett is ítélnek. 1946 május utószó Egyszer egy Interjúban azt kérdezték: megjelent műveim közül melyik áll hozzám a legközelebb. így feleltem: „Kérdezz meg egy anyát: melyik gyermekét szereti a legjobban? Tud-e, mer-e különbséget tenni? Egy esetben talán. Ha valamelyiket igazságtalanság éri, vagy nincs szerencséje az életben és így ezt dédelgetőbben kell melengetni, vigasztalni, mellreölelni. Nekem is van egy ilyen lélekből leiedzett legkedvesebb gyermekem, a talán soha meg nem jelenő, 1946-ban írt „A vádlott megszólal“, mely igazságot kérőn, szinte mentő sikolyként — és hiába — tört elő az akkori elnémí- tottságból.“ Amikor most az Irodalmi Szemlében nyomtatásban megláttam írásomat, nem szégyellem bevallani, könny szökött a szemembe. A szerkesztőségnek a közlésért ezúton mondok köszönetét. A szerkesztői bevezetőből sajnos kimaradt egy fontos utalás, az írás dokumentum-jellegének kihangsúlyozásáról van szó, mely abban áll, hogy ez a memorandum — hisz azért íródott — az illetékes tényezők előtt nem volt ismeretlen. Szlovák fordításban 1947 januárjában „ajánlott levél“ formájában eljutott a cseh és szlovák politikai és kulturális élet minden tényezőjéhez. Államfőtől, miniszterektől, főszerkesztőkig, pártvezetőktől, íróktól, püspökökig mindenhová bekopogtatott. A kísérő sorok valahogy így hangzottak: „Miután magyar író hazánkban jelenleg sem szóban, sem írásban nem nyilatkozhat meg, ezt az utat választom, hogy problémáinkkal megismertessem. Esetleges megjegyzéseit, válaszát kérem címemre elküldeni.“ — A mintegy ötven címzett közül senki sem felelt. És az egészben ez volt a legborzasztóbb. Ez az egyetemleges hallgatás, ez a semmibe nem vevés, ez a visszhangtalanság, ez a gyilkos közöny. Ha A vádlott megszólal nyomtatásban nem is jelent meg, Szlovákia-szerte azért jól ismerték; az emberek egymástól gépelték le. Egy gépelt példány öt másikat szült és így tovább. Persze a gépelési hibák is tovább terjedtek. Nem tudom a szerkesztőség milyen példányt használt alapul, de a szeptemberi számban sok a hiba. (Az októberit már korrigálhattam.) A legfontosabb hibákból itt közlök néhányat:
