Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal
„Sein Wesen ist die Gewalt, sie ist für ihn nicht erst die ultima, sondern die príma ratio.” Az antifasizmust legyőzte a háború. Az erkölcsi mérték primérségét a hatalmi érdekek 'kizárólagossága. A háború imperialista attitűdje egyszerűen egymáshoz közelítette az ellenfeleket: a fasizmusban tisztán manifesztált hatalmi princípium és az imperializmusuk miatt hatalmi síkra kényszerült győztesek közt egyre jobban halványodik a különbség. Nem volt még céltalanabb háború, mint ez a mostani, mert nem likvidálta azt, amiért elindult: a fasizmus hatalmi lelkiségét, a barbarizmus igézetét. A fasizmus ellenereje csak százszázalékos másság lehet. Totalitást csak egy ellenkező előjegyű totalitás hatálytalaníthat. Egy barbár eszközökkel felelőtlenül hujrázó ellenféllel álltunk szemben. De egy inferiőris ellenféllel való szembenállás még nem adhat jogcímet az ellenség törvényeinek gyakorlására — békében. A harc jogán, a bosszú jogcímén, a megtorlás igazában lehetünk-e barbárabbak mi, mint a barbárok? A barbarizmus jogcíménél nincs bennünk több és más, ami az igazságtevést felelősséggel párosítja, ami mérlegel, kiválaszt, és bűnösöket és áldozatokat választ el egymástól, valami, ami judiciumra mutat, felelősségképességre, erkölcstöbbletre: jövő előtt helytálló ítéletre?! Ha csak a barbarizmus eszközeit tudjuk és akarjuk alkalmazni, akkor ez árulkodón döbbent emberi szegénységünkre és sivárságunkra. Ez azt mutatja, hogy tudat alatt irigyeltük ezt a módszert, hogy lényegében mi is csak ezt akarjuk: a meztelen ököljogot, a hatalmi gyógymódot. De ha mi nem hozunk mást, ha mi nem vagyunk különbek, megértőbbek és messzelátóbbak, ha csak azt akarjuk és tudjuk hozni más viszonylatban — akkor miért volt minden?! Aki koncentrációs táborra csak koncentrációs táborral tud felelni, terrorra terrorral, megfélemlítésre ijesztéssel, aki tömegesen büntet és így bűnösök helyett áldozatokat is sújt: az miben különbözik a bűnben marasztalttól? Mi adja itt a jogcímet a büntetésre? És miért csak a fasiszta bűnös módján tud problémákat megoldani: problémákat elodázni? Aki nem hoz mást, az nem is lehet más. Lényeges változás innen nem jöhet. Aki a rasszizmus őrületét csak faji kizárólagossággal tudja büntetni, az nem szüntetheti meg a fasizmus tovább- fertőzését. Szemet szemért, fogat fogért: ez az őskor. Mi mást, mi többet akartunk: lényeges változást, az embertörténelem elindítását. A háború az antifasizmust tépte, szaggatta. A fasizmus éjszakájának volt a hőse, bujdosója, mártírja és földönfutója. Hóhérbárd, börtön és haláltábor volt az osztályrésze. Amikor e pokolból kiszabadult: itt új világot talált, a fasizmus legyőzőinek világát, melyben nem ismert többé önmagára. Ebben az új világban — melyről joggal hihette, hogy ő lesz a lelke, mozgatója és igazolója — egyszerűen elfelejtettek neki helyet kijelölni. Kellemetlen mementó lett, mint minden igaz számadó és számonkérő. Ma az antifasizmus: frázis, semmire sem kötelező dekórum, melynek valóságvonatkozásai minimálisak. Korszerűtlen erkölcsi magatartás: néhány ember legfelső, kor-deter- minálta erkölcsi parancsa. Akik megrekedtek az antifasizmus erkölcsi primérségében, azok ma új non possumus-ukra döbbennek, mert imperialista, rasszista barbár princípiumokkal nem lehet közösségük, és így mindenkinél árvábban és megértetlenebbül dideregnek. De ez nemcsak a csalódottság, a kiábrándultság, a rezignáció didergése, de az eszmélés borzongása, a hűség hidege, az elkötelezettség tudatának kristálytiszta felismerése. Egyedül vagy, didergetően, mint mindig, mikor a felelősség bírói tisztre szólít egy egész világ ellen — egy egész világért! 13. Az antifasizmus leglényegét tekintve: az emberség erkölcstudata, és ezért mindenekelőtt — morális aktivizmus. Heinrich Mann az antifasizmus születési élményét elválaszthatatlanul a humánum erkölcsi tudatához kapcsolja: ,.A fasizmus érdeme, hogy ellenfeleit emberségükben megerősítette, erkölcsi ellenállóerejüket kiprovokálva belőlük." Ma egy hasonulási folyamatnak vagyunk a tanúi: a fasizmus nem provokál többé. Az antifasizmus mint erkölcsi ellenerő a felismerhetetlenségig eltorzult. Tegnap mint az egyedül célravezető kibontakozás és gyógyulás lehetőségét kóstolgattuk, szuggerál- tuk és manifesztáltuk: az erkölcsi restituciót, mint az antifasiszta egységfront legdöntőbb kihatását. A fasizmus provokáció volt, de a visszahatás megérte a történelmi merényletet: a hatalmi totalitással szemben kikristályosodott a lelkiismeretfelelősség prí-
