Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal
Fábry Zoltán a vádlott megszólal (II. rész) 7. Perben állunk, tanúkat idézünk, talán aránytalanul bőven, de egy hamis beidegzett- séget kell megtörnünk, az elhallgattatás, elnémulás és némítás diluviális rétegei alá került ismeretlen világot kell dokumentálnunk: a szlovenszkói vox humana tanúságát és tanulságát, az emberi magatartás itteni próbáját, amikor kitűnt, hogy magyar részről becsületes szegény legények pihennek a romok alatt... Szegény, naiv legények; a tegnap merői — a ma kiebrudaltjai: „Ha egyszer még lesz alkalom, s marad Európa, melynek sorsunkról és tapasztalatainkról beszámolót adjunk a gondolat szabad közlésének, az észlelet érdektől független kimondásának szabad világában, ez a beszámoló korántsem lesz érdektelen" (Peéry: Peremmagyarok) Hol az alkalom, hol az érdeklődés? Európa: hazánk, miért nem felelsz? Szabad gondolat, bátor sző — hol a visszhangod? Bűnös vagy, áldozat vagy, fogoly és vádlott, ki szóhoz sem juthat, kit szóhoz sem engednek. Magyar vagy, szlovenszkói magyar: némulj és bűnhődj! Magyarnál már mindig több voltál. Ezt a szűkítést, ezt a kizárólagosságot sohse fogadtad el. Példa akartál és példa tudtál lenni — másoknak is: az összezavart középeurópai sors mentő síkja, eleme, formája. „Mi a nagy európai és közép-európai összefüggésekbe állítottuk sorsunkat": ennyi és nem kevesebb a csehszlovákiai magyar kisebbség életkerete. És az életkeretet szinte elemésztő — missziós tudat töltötte ki: „Magunkért szólunk majd, és elrendeltetésünk ezt a hangot a béke s emberi összetartozás egyetemes szózatává emeli." Balogh Edgár mondta ezt, a sarlósok vezére. KI emlékszik még a lehetetlenre: ezek a sarlós-ifjak ifjúi hevületben — majd húsz éve már — a világszabadság magyar dalosának, Petőfinek pesti szobrához vitték a Duna- tájí népek színeivel ékesített vörös koszorújukat. A koszorút a pesti rendőrség leparancsolta, de a lelkekből többé ki nem irthatta a kisebbségi magyarok Duna-téri szolidaritását. Amikor a L’una-táji demokrácia, humánum és szocializmus a német fasizmus csizmalépte alatt a legteljesebb korszerűtlenséggé züllött, a szlovenszkói magyar költő volt az, aki dacosan és árván, de tovább énekelte az európai megszakíthatatlan folytonosság emberi énekét. Ezekben az elgyávult években e tájakon mint egyetlen oltha- tatlan lámpás világított szlovenszkói lényegünk: „a vox humana“. „Emberi hang" volt a cím, és Győry Dezső a költő neve (1940). Magunkért szóltunk újra, de elrendeltetésünk ezt a hangot az emberi összetartás egyetemes szózatává emelte: „Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk s agyunk. Gyulölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk."
