Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló
hasonlítás természetesen erős túlzás, s azt hiszem, hogy ezzel nem annyira az írót, mint a mindenbe belekapó jelenséget akarja Illés jellemezni. Ebben a portréjában Illés nem csupán irodalomtörténeti érdekességeket jegyez fel, de elragadó derűvel és megértéssel jellemzi a letűnt erdélyi arisztokrata világ talán utolsó nagyurának elragadó gesztusait is, melyekkel a maga módján kora maradisága ellen lázadt. Molnár Ferenc ifjúsági regényét, A Pál utcai fiúk-at negyedszázad, félszázad múltán újra olvasva változatlanul úgy érzi, hogy megőrizte az elmúlt ifjúság érzelmeit, álmait, a kaland ízét és a „boldogságba először belopakodó, sejtelmes, szorongató szomorúságot". Illés itt is a lényegre tapint rá, ugyanezt éreztem én is, amikor az ötvenes években újra megjelent és kezembe került ez a szívszorongatón szép könyv, amely ma is izgalmat tud kelteni, s megdöbbenést, hogy árulók vannak, „örömöt, amit csak a győzelem adhat, s riadt szomorúságot, amit fiatal gyerekek akkor éreznek, amikor az életbe a halál is beleszól“. A Liliomot, Molnár ma is sokfelé játszott színjátékát nem ismeri el, kávéházi népiességnek ítéli, ahogy írója egy mondattal és a hozzátartozó szünettel hangulatot teremt a színpadon. Itt ugyanúgy igaza van, mint ahogy igaza van abban i,s, hogy a Liliom híres jelenetei kegyetlenül zörögnek és érzel- messége megecetesedett. A káprázatos jelmezeket és bűvölő díszleteket kedvelő Szomory Dezsőt nyolc rövid fejezetben közelíti meg, meglelve az Irásművészete megértéséhez tartó kellékeket, a bőséget és pazarlást, s meglátva a romlandót a kápráztatásban. Szomory Dezső magasra csavarta lángját, írja Illés, hogy az nagyon fényes legyen; s ez a magasra csavart káprázat kormozott. Vannak aztán a kötetnek olyan írásai is, amelyek nem adnak teljességet. Gel- léri Andor Endréről, Halász Gáborról, Szerb Antalról és Nagy Lajosról túlságosan villanásnyiak a jegyzetei, a személyes kapcsolatok itt nem mélyültek barátsággá, s talán ennek tulajdonítható, hogy műveik elemzésébe hűvösebb hangok keverődnek, hiányoznak itt a más portrékban megcsodálható frappáns meglátások is. De a feledés homályába merült, irodalmi szalont nyitó, kékharisnyának mondott Ritoók Emmáról írott három oldalas portréje remeklés, Nadá- nyi Zoltánban, a bihari trubadúrban felfedezi a szavai, rímei, gondolatai pontosságára, tisztaságára aggályos gonddal vigyázó elégedetlen költőt. Ez az írása is kiegészíti a húszas évek irodalmáról nyert értesüléseinket, akár a Lövik Károlyról írott esszé a századunk első évtizedéről kapottat. Ki tudná ma — ha Illés nem figyelmeztetne rá —, hogy az európai lóversenypályákon és a nagy szállodákban oly otthonos Lövik, ez a „magányos, gőgös és igazán szomorú" ember, a századelőnek ez a nagy magányosa első könyveiben Krúdy rokonának mondható. A franciás szellemű Ambrus Zoltánról írott esszéjében Illés személyes élményei szerencsésen keverődnek analízisei telitalálataival. A Schöpflin Aladárról sike rített portréját — Egy szikár öregúr — a .szeretet elfogódottságával veti papírra. Bölcs nyugalmában kételkedik, derűjét inkább kesernyésnek érzi. Személyes élményeim alapján hozzáfűzhetem, hogy Illésnek sikerült a Franklin Társulat vezető szerkesztőjének arcképét sok eddig nem ismert vonással gazdagítania, és talán csak Komlós Aladár nagy műgonddal megkomponált tanulmánya, amely Schöpflinnek az idén megjelentetett kötetét — Válogatott tanulmányok — vezeti be, ad hiánytalanabb és magvasabb áttekintést a húszas és harmincas évek nagy magyar kritikusáról. A kritikus-portrék sorát a magát „kételkedő“ kritikusnak valló Kárpáti Aurélról készített vázlata egészíti ki, találóan odavetve, hogy kritikusaink közül csak Vörösmarty írt ilyen híven, érzékletesen a színész játékáról. A magyar irodalom múltjában (Berzsenyi Dániel, Jósika Miklós és Kemény Zsigmond!), valamint tegnapjában és jelenében tett „sétát“ Illés olykor-olykor megszakítja, hogy idegen tájakra látogasson. így téved egyszer Velence tündérvilágába, s itt rövid villanásokban Goldonira é.s Casanovára vet futó fényeket. Orosz földre csak egyszer lép. Csehov és Gorkij levélváltását elemzi egy rövid tanulmányban. Francia tájakon már otthonosabban mozog, Henry de Monter- land, Jean Giraudoux, Jean Cocteau, Camus életművét csak futólag érinti, Flaubert „rossz tanítványánál“, a nyolc évig tanonckodó, majd üstökösként felragyogó Maupassant-nál már hosszabban időz, a katolikus Mauriac komor művészeté
