Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló

a várossal kapcsolatos felismerése: „Tán nem is eggyé- lkülönválni) a lehetetlen." Eredeti és először kimondott felismerés. A verset szlovákiai magyar költő irta, aki egy kissé „idegen“ városban él, s felismerése azt a tényt tartalmazza, hogy a nemzetiségi hovátartozáson túl, mint embernek van szüksége a környezetre, élettérre, városra, mely az övé. Ahhoz, hogy jól, s embernek érezze magát, (ez az emberi természet lényegéből következik); szükségünk van házakra, kocsmákra, villamosokra, mindennapi tevékenységünk tárgyaira, emlékekre, melyekhez múló életünk pillanatai kötnek.

S ez az életérzés egy alakuló „nemzetiségi közösség“ kollektív életérzése lehet, olyan közösségé, mely képes kialakítani magának ezt a környezetet, illetve a — képletesen — idegen környezetben kialakítja a maga saját környezetét. Valahogy így: enyém ez a város, mert ezer szállal köt össze vele az élet, hosszú évek során egymásba épültünk s azáltal emberi és magyar a kapcsolatunk, hogy nekem szükségem van rá és a városnak szüksége van énrám;

— önelemző verseiben a pszichikum javára eltér átfogó valóságérzésétől, kissé „magába zárkózik“ és ezzel részben feladja főerősségét;

— ebből következik, hogy hiányzik néhány, a Vydrica 5-höz hasonló, „nagy“ vers a kötetből, mely megvalósítja a szintézist, a reflexiókat összefogja és egységben új valósággá olvasztja, s a rész- eredményeket közegben helyezi el;

— mindezek összegezéseként: első kötetéhez képest Tőzsér új kötete jelentős minőségi előrelépés, s mint ilyen, irodalmunk egyik művészi eredménye, melyet bárhol jogosan felmutathatunk.

Duba Gyula

olvasónapló

Illés Endre: írók, színészek, dilettánsok

Két esztendővel ezelőtt a Magvető Száz történet címmel megjelentette Illés Endre válogatott prózaírásait: közel négy évtizedes írói pályájának legszebb novelláit, személyes élményeket és úti tapasztalatokat, emlékeket idéző történeteit, s három kisregényét. A két kötet megjelenése idején rövid ismertetésemben a magyar elbeszélők legnagyobbjai közé soroltam Illést, s stílusa műgondját, érzékletes szépségét Kosztolányiéval, lélekelemző tudását, jellemformáló művészetét Bródy Sándoréval, Móricz Zsig- mondéval, Móra Ferencével és Nagy Lajoséval rokonltottam.

Tavaly a Magvető tizenegy színdarabját adta ki, köztük az együttélés mai égető problémáit taglaló Türelmetlen szeretök-et, a Vas István-nal közösen irt Trisztán-1, az új magyar drámairodalom egyik legköltőibb színjátékát, és az idén a kiadó válogatott esszéinek megjelentetésével — a több mint hétszáz oldalas testes kötetnek írók, színészek, dilettánsok a címe, és ötven esszét tartalmaz — teljessé tette Illés Endre rokonszenves Írói arcképét.

Mint novelláiban és drámáiban, ezekben a novelllsztikus tanulmányaiban is lebilincsel hallatlanul tág tudása és irodalmi tájékozottsága, de mindenekfelett írásművészete magával ragadó. Stílusát a legszívesebben egy Uljanova vagy Pli- szeckaja táncművészetével hasonlítanám össze; a tánc tökélye, virtuóz könnyedsége feledteti el így a varázslatos produkciót létrehozó erőfeszítéseket, a munka verejtékét. És ez a bravúr sehol sem keresetten öncélú, kecsessége cikornyát- lan, stílusának ömlő könnyedsége természetes és tiszta, mint az egészséges ember lélegzete, formájának szépsége gondolatokat hord, sehol sem érzik csinált fínomkodás vagy annak ellentéte, a darabosság; goethei szóval kell élnem: a gondolattól a formáig vezető úton nem vérzik el sehol. Napjainkban a szépírás, az írói műgond dolgában talán csak Illyés Gyula múlja felül, akit szerzőnk az indulat költőjének nevez, s aki — önmagát meghazudtolva — a leghevesebben tagadva a próza létjogosultságát, egyik verskötete elé ezeket a sorokat irta:

„Az emberi szellem elbutulása kétségtelenül ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzelmek kifejezését kapják, a legszigorúbb aszkle- piadészi formáról visszatérnek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt a locsogó próza, melynek, mint tudjuk, minden korban több köze volt a pletykához, mirít az irodalomhoz, inkább valami