Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - DISPUTA - Illyés Gyula: A magyar irodalom jövője
Legjobbjaink — már Balassitól, Zrínyitől fogva — úgy viselkedtek, mint kik annak tudják magukat, amik voltak is: a kor teljes irodalmának messzire delegált tagjai. Itt helyben végeztek Európa-méretű munkát. Ide törtek be. Propagandaszerveink sajátjukként végezhetnek igen hasznos munkát: irodalmi termékeinkből is piacra juttatni, ami exportképes, természetesen nem az ő, hanem a fogyasztók véleménye szerint. Külföldre került anyanyelv-társaink saját értéküket fokozzák, ha segítik megvilágítani annak az országnak a rangját, amelyet már csak az igazmondás törvénye alapján is vállalniuk illik. Ezek működése azonban — főleg a propagandaszerveké — néha épp azáltal vet akadályt, amivel előre akar törni. Semmi sem késlelteti úgy, hogy Budapest szép város legyen, mint az, ha most, amikor még csak lehet, máris gyönyörűnek zengjük. Egy-egy könyvünk külföldi sikerét úgy ábrázolni, hogy végre „betörtünk“, magát a megálmodott hódítást késlelteti: fölment a gondja alól. Vannak sikereink. Gara László megszállt munkássága nem volt hiábavaló. A féltucaton is fölül van azoknak az élő íróinknak a száma, akiket a szellemi élet igényesebb nemzetközi fórumán vagy társaságában mint közismerteket illik említeni. Ezen a téren nem vagyunk hátrább a szomszédos országoknál, nem hátrább a hozzánk hasonló számú népeknél. Érvényesülésünknek nem kis akadálya nyelvünk egyedülisége, a fordítás nehézsége, ez is kétségtelen. Én mégsem erre irányítanám a buzgalmat. „Van érdek ISdés, volnának kiadók, hisszük, hogy művek is ...“ mondja Németh. Szerénység van ebben a „hisszük“-ben, vagy kétely, ne keressük. Ebben a pillanatban vannak művek. De lesznek-e és milyenek? Irodalmunk jövőjéről elmélkedve én ide központosítanám a kérdést. Megfelel-e a magyar irodalom, helyesebben szólva megfelelnek-e a magyar irodalmak, az egymástól már-már organikusan elvált részek annak az igénynek, ami tőlük világirodalmi szinten elvárható? Mert föladatuk óriási. Van ezek közt a feladatok közt még nem-irodalmi is, mégpedig olyan, amelyet ma csak az irodalom tarthat felszínen. Olyan tudatteremtés, egyebek közt, aminőről literatúránk a reformkor verbuvá- lódása idején adott példát. A világon tizenöt millió a magyar anyanyelvű. Mennyi lehet a magyarul is beszélni tudók száma? A tizenötmillió is óriási olvasó sereg. Betű éhsége, ha egyszer fölébred, a közönségesnél is fokozottabb, hisz elvált csoportok várnak értesülést, erősítést, ta pasztalatcserét egymástól. Ez izzó, friss szellemi életet ígér, — főleg ha szerephez jutnak benne a nem magyar származású magyarul tudók és a magyarokat ismerő más nyelvűek. A világirodalomban sosem az kapott helyet, aki világirodalmi helyre pályázott. Ennek epigon a neve. Hanem, aki a maga helyén végezte el a saját idejében rámért munkát úgy, mintha a világirodalom nevében csinálná. A megbántottság nem kis erő. Hogy mit lehet ismeretlenül félreszorítottan, sőt gáncs közepette megteremteni tökéletesre, arra épp korunk diadalmas művészeti áramlatai a példák: milyen körülmények közt készült el még a XIX. század végén az impresz- szionizmus, a rimbaudi, malarméi iskola. A föladat pedig, a munka? Képzeljük el, ami ma elképzelhetetlen s ezáltal töméntelen torz jelenségre, de tennivalóra is fényt vet: egyesülnek egyszer, ha csak egy konferenciára is, a magyar irodalmak írói. Mit lehetne tanácskozásaik alaptémájául ajánlani? Azt, amit Adynak a magyarság szétszóratásáról mondott jóslatában Németh László a legsúlyosabbnak tart: „S még a templomot sem építettük meg“ — próbáljuk tehát most megépíteni? Túl nagy vállalkozás volna? A kőhordás hozzá semmi esetre sem. Az a tragikusan megirigyelt Templom is így készült, hitből és hűségből, távol Jeruzsálemtől. A szörnyű ragályról, amely a XX. századi emberiséget úgy lepte meg, mintha a középkor egy gyógyíthatatlan leprája, illetve tömegőrülete tért volna vissza, mi tudunk tán leghiggadtabban beszélni. Fertőzetén a múlt században átestünk, úgy akkor is, hogy szellemi életünkbe alig hatolt be. Áldozatok pedig oly mértékben lettünk, hogy hatásos orvosszerkeresésben bő tapasztalatot nyújthatunk. Túl nagy vállalkozás? A perspektíva teszi azzá. Talán bízhatunk végre az időben és az ö rendjében. Ha mi, Duna menti népek, kiket épp Németh László volt képes kezdettől fogva oly közös égbolt alatt látni, ezekre
