Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - DISPUTA - Illyés Gyula: A magyar irodalom jövője
Illyés Gyula a magyar irodalom jövője Lapunk 6. (júniusi) számában közöltük Németh László A magyar irodalom jövője c. tanulmányát. A polémiát e számunkban Illyés Gyula írásával folytatjuk. Németh László hatalmas tanulmánya, mely fél évszázad távolából Babits gondjaira ad választ (azon a szinten, melyre Babits Is Vörösmarty nyomán emelkedett) nekem, elolvasása után egy nemrég hallott termelőszövetkezeti vitát juttatott emlékezetembe. A szövetkezet tagjai gyümölcstermelésből, illetve gyümölcsértékesítésből akartak zöldágra vergődni. Erre volt kitűnő földjük, kitűnő piacuk. Beültették a határt, tárolót, hűtőházat építettek, csomagolóműhelyeket rendeztek be, bizakodva néztek a jövőbe, mert hisz mindenre gondoltak. De mire gyümölcsük lett, minden elavult; még a piac igénye is megváltozott. Csődbe jutottak. Épp azért, mert bíztak. Ilyenformán vagyunk irodalmunk adottságaival s lehetőségeivel is. Én ilyenformán nézem meg bizakodásunkat is. A legindokoltabbat, a legjogosabbat is. Szavakat ismétlünk, melyeknek jelentését vállalkozásunk elején sem tisztáztuk. Világ- irodalmi helyről beszélünk anélkül, hogy megvizsgáltuk volna e fogalom tényleges aranyértékét; hogy mit nyernénk vele, hogy mit érdemes áldoznunk rá. Nincs magyar, aki ha kezébe kerül, bár csak olyan méretű szellemtörténeti enciklopédia, mint a kis Larousse, ne tenne benne próbafúrásokat Petőfi, Arany, Vörösmarty, Liszt, Munkácsy megkeresésével. Mindezek — Munkácsy kivételével — már az én diákkorom idején benne voltak a kis Larousse-ban. Hozzájuk társult rendre Ady, Bartók, Móricz is. Ebből azonban egyáltalán nem következett, hogy klasszikus szépiróink közül bárki is bekerült a világirodalomba. A Jogalom helyes értelmezése szerint ugyanis világirodalmi helye annak az Írónak van, akinek puszta neve-említése élményt idéz föl: elolvasott művet, megismert irányzatot. Bossuet világirodalmi Író. A mögötte semmiben el nem maradó Pázmány nem az, és — ismertethetnék bármennyire — már soha nem is válhat azzá. Seregestül vannak íróink, akik megütik a világirodalmi mértéket. De ahogy Balassit vagy Pázmányt nem, akként mint kiderült, tán már Adyt sem iktathatjuk a neki megfelelő helyre. Ezzel számot kell vetnünk, mégpedig különösebb búsongás nélkül. Mert egyrészt nemcsak mi vagyunk igy a klasszikusainkkal. Ez a sorsa a horvát, a cseh, sőt a lengyel Csokonaiaknak, Berzsenyieknek, Kölcseyeknek is. Másrészt meg nem vizsgált tétel az is, hogy ezáltal valami rendkívüli károsodást szenvedünk. Sokan világirodalmi helyzetünk igazságosabb alakulásától ugyanis még holmi gyakor lati eredményeket is reméltek. Ha ennél meg ennél a békeszerződésnél halhatatlan jainknak is lehetett volna ható szavuk mellettünk! Nem hiszem, hogy esetünkben egyetlen cikkely is másképp fogalmaztatott volna. Ha 1918 után Liszt, 1945 után Bartók nem szerzett egy vonásnyi megértést, nem valószínű, hogy mondjuk Krúdy, Nagy Lajos vagy Kosztolányi szerzett volna. disputa
