Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Turczel Lajos: Tompa Mihály emlékezete

gében jelöli meg, holott a rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy a dologban Petőfi egy fokkal sem volt ártatlanabb Tompánál.

Petőfi volt az, aki Tompát egyenrangú társként emelte magához, s az Arany Jánossal együtt alkotandó triumvirátus tagjává ütötte. „Legény ám még az is a talpán! — Irta Tompáról egy Aranyhoz intézett levelében. — Ataljában: Arany, Petőfi, Tompa, isten-krisztusugyse szép triumvirátus, s ha a dicsőségünk nem is lesz oly nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem.“ Néhány hónappal később Petőfi már gúnyos kisebbítéssel nyilatkozott Arany előtt az általa felavatott harmadik triumvirről: „Meglásd, Tompát a versengés öli meg; ő velem akar mindenáron futtatni; adja Isten, hogy elhagyjon, de attól félek, hogy megszakad."

Mikor Tompa értesült erről a kijelentésről, a következőket írta Aranynak: „En futni akarok magam, futtatni senkivel. Azonban, ha azon ügyekezet, hogy mindig jobbat és tökéletesebbet akarok adni, ha azon gyönyörű dolgokhoz, mi két Petőfi írt, hasonlót igyekszem csinálni, futtatás: úgy igenis futtatni akarok nemcsak Petőfivel, hanem mindazokkal, kiknek csak egyetlen versét is szépnek láttam életemben." Mint az a későbbi dokumentumokból kitűnik, Tompa nem tartotta magát Petőfivel egyenrangú nagyságnak, de konok önérzete — mely Horváth János szerint Petőfiével vetekedett — nem tűrte a kisebbítő összehasonlításokat. 1865-ben keményen tiltakozott egy olyan recenzió ellen, amelyben „inhumánus“ módon mérték össze a tehetségét Petőfiével és Vörösmartyé- val. „Vörösmarty s Petőfi mellé történt erőszakos vonszoltatásom s fejeink összveütése: inhumanitás volt — mondotta. — Annak bizonyítására történt, hogy én kisebb vagyok, mint ők, de hiszen ezt Isten, világ tudja, magam legjobban érzem; mi szükség tehát oly igazságot vitatni, melyet senki se ostromol? ... Mérjenek engem saját réfemmel!“

A Tompa és Petőfi között támadt ellentét igazi okát költészetük és költői alkatuk eltérő vonásaiban kell keresni. Petőfi az új esztétikai irányzattal való teljes azonosulást várta el Tompától, pedig Tompa nem olyan értelemben „népköltő“, mint ő és Arany. Tompa átmenetet, hidat alkotott az előző irányok és az új népi-nemzeti irányzat között. A töményebben népies költészetben való jelentkezése csak epizodikus jellegű volt, és verselésében a nemzeti versidom a nyugat-európai formákkal szemben teljesen háttérbe szorult. Ez az utóbbi megállapítás arra a zsánerre — a verses népregére és népmondára — is vonatkozik, amellyel első nagy sikerét aratta, és amellyel a népies irány érdeklődését magára vonta: monda- és regefeldolgozásainak zöme nyugat-európai formákban íródott, és eszmei tekintetben az irodalmi népiesség régi típusa jellemző rájuk. Az új népiesség maradéktalanabb megnyilatkozásait népdalai képviselik, melyek közül néhány — mint például a Békót tettem kesely lovam lábára, Télen-nyáron pusztán az én lakásom, A tilinkóm nem szól, elhasadt stb. — a daloló magyar nép tartós közkincsévé vált.

Az a tény, hogy Petőfi és Tompa népiessége nem hozható közös nevezőre, Tompával szemben több irodalomtörténészt elfogulttá tett. Az elfogultság egyik megnyilvánulása az, hogy a forradalom és szabadságharc alatti szereplését általában figyelmen kívül hagyják, pedig ez igen jelentős része a költő életművének, és nélküle nem érthető meg teljesen az önkényuralom alatti magatartása sem. A legújabb magyar irodalomtörténeti szintézis: az 1964 és 66 között kiadott nagy akadémiai mű nem esik bele ebbe a hibába, sőt hangsúlyozottan rámutat, milyen „nagy korszak volt Tompa számára is 1848—49“: „Ma radéktálan odaadással élte végig a lázas időket; olyan politikai, társadalmi eszméket csiholt ki belőle a mozgalom, melyek példátlanok pályáján. A sodró, érlelő vihar emelte, s a világosi katasztrófa éppoly mélyen megrázta, mint legtöbb kortársát.“

A nemzet ügye iránti „maradéktalan odaadását“ számos költeménye bizonyítja. A forradalom és a szabadságharc költészetének úgyszólván nincs olyan műfaja, amelyben ne találkoznánk a nevével. A márciust ünneplő szép óda mellett [Ünnep] szenvedélyes antifeudális verseket és maró szatírákat ír, melyekben a kiváltságaikhoz mereven ragaszkodó nemeseket, az áruló arisztokratákat és főpapokat ostorozza és a királyokat támadja (Némuljatok meg, Nagy