Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - Gyurcsó István: Két vers

a sokféle szándék kerekét nem fogja, nem köti már az udvar talajához.

Ilyenek vagyunk:

a család tejútrendszerében ködök és bolygók. Néha fénylő csillagok, Napok, robbanni készek, osztódni, szaporodni. —

Eltávolodunk mindentől, ami egykor oly szépségesen gyermeki volt. Lila és halványkék ködökben minden újra csak szépségét mutatja meg.

Elcsendesül minden a nyüzsgő találkozások után, csak a két öreg ember áll az udvar közepén.

Együtt ketten:

az időt számlálják, a keringést együtt, az ötven esztendőt,

pedig immáron százhatvanhat évet számlálnak ők, mióta elindította valami egyszerű, csóktalan éjszaka őket is az idő fárasztó országútjaira. Menjetek, mondta a szándék, a felemás ösztön. Menjetek, mondták ők, és elindultunk gurulva, fölemelkedve, összeütközve majd szétválva újra a magunk és a társadalom javára vagy haszontalanságára, mert nincs nyugalom. —

Edward Steichen: Tragacs virágcserepekkel