Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - Gál Sándor: Versek
Gál Sándor az ónos égen megfagytak a lépések s a lövészárkok örökségeként rámmaradt sok üres töltényhüvely és koszos kenyérzsák csak évfordulókat jelez a történelem s átkozott homlokom magányán Európa szertefröccsen akár márványlapon a köpés felemelkedő virág vagy bennem kitárod suhogó leveleidet szirmodat bontod árnyad itt pihen a mélyben domború ágaid állnak a szél örvénylő sóhajaiban reggelek testéből épültél fehérré nyitott kelyhedből apró kolibrik isszák a holnapot szememből táplált sugaraid napot holdat nevelnek virág-lényed kibontja napjaimat szememből eltűnt az arcom nem látom magam az emlékezet nem őrzi önmagát se bennem szétesett minden ismert vonás az est udvarán fekszem a hideg föld felszívja nedveim gerincem fehér vonala mezők közé ékelt út kihalt magányát nem tapogatják kíváncsi fények sem puha ködök felettem a világ megvakult almaízek aszalt árnyéka ez nem ér hozzá az emlékezet feldúlta szerveinket a láz sugárzik belülről a rontás ágak és lombok égnek el cserjék lobognak s kívül patakot szül a némaság összecsapódva emelkednek a dombok kő-tenyerükkel tépik a semmit s míg óvatos rajokban úsznak a percek a felborult rend füstölög felettünk fáz távolodva széteső vonalak felemelkedő virág vagy örökség
