Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője
Én azért örülök, hogy az utolsó órákban külföldön Is jelentek meg könyveim, mert nemzeti önkritikánk ezt a szégyenletes ingadozását lecsillapította bennem. Magamért sírnom kellene inkább. Megírtam ezt a két művet, amelyről így lehet beszélni, s amikor tíz hasonlót húzhattam volna ki évek alatt, jobb-rosszabb könyvek fordításába temettem az erőm. írói jövőm felől sem nyugtat meg, de megnyugtat, mértéket ad arra, hogy ha erről ezt mondhatják, mit mondhatnának mások munkájáról, az eltemetett irodalom egészéről, ha kellően szervírozzuk. Főként az Égető Eszter visszhangja volt útbaigazító. Azt, hogy az Iszony, ha kikerül, végigharapózhat az európai nyelveken, a piac ismerői, egy Hatvany Lajos, már a megjelenésekor megjósolták. De az Iszony lehet véletlen kiszaladt szerencsemű, melynek a téma is szárnyat ad. Az Égető Eszter azonban korántsem tökéletes munka (minthogy a regénynek nem is sajátsága a tökéletesség), s át- és át van szőve magyar utalásokkal, pedagógiai hobbykkal: az, hogy ez a vastagságával is borzadályt keltő regény az olvasók előtt nem bukott meg, s gazdagabb kritikai irodalom sarjadt körülötte, mint az Iszony körül, nagy megnyugtatás, majdnem garancia, hogy kellő tálalásban nemcsak az Erdély, a Halál fiai, Kodolányi Égő csipkebokra, de Kosztolányi, Illyés, Ter- sánszky, Tamási regényei is sikerre vihetők, a magyar líráról nem is szólva. A hiba az, hogy ha a németeknek van is, nekünk nincs kritikánk. A kritikának épp ez a fajtája hiányzik, mely a műveket egy gondolattal tovább vive, magas szinten kívántatja meg. Egy mű nemcsak abból áll, amit mond, abból is, amit gondolnak róla. Egyik a másikat serkenti, s a kettő együtt szabja meg helyüket. A francia klasszikus irodalom remek példája a benne s a róla gondolt, egymást csiszoló, sarkalló munkájának. De még a XIX. század vitathatatlan regényei is! Balzac Vesztett illúzióit hajlandó volnék ponyvának tekinteni, ha meg nem tanultam volna, hogy az a vidéki ifjú sorsának első írói ábrázolása, a kapitalista nagyvárosban. A mi kritikánk másra lett idomítva, s legföllebb békái műveket próbált nem irodalmi okokból örökké fújni. Ez a hiány itt benn egy szellemi hiánybetegséget tart fenn: van egy mohó, a jón kapó olvasói éhség, s hiányzik a fogalmi munka, mely az olvasottat nemzeti műveltségként rögzítené. így az éhség a cukorbetegére emlékeztet, aki fal, s szervezete insulin nélkül éhen marad. Kifele pedig hiányoznak a nagy gondolatok, melyek egy-egy művet, s persze az egész irodalmat is, az idegenből jövő számára átvilágítanak. Pedig a külföldi ismertető kap rajta, ha ilyesmihez jut. Az Égető Eszter méltatói közül három-négy is abból a szerzői vallomásból indul ki, melyet a német tanulmánykötet Magyar műhely tanulmányából szedtek ki. A másik fogyatkozás: nincs megfelelő fordítói gárda. Van érdeklődés, volnának kiadók, hisszük, hogy művek is, de félkezünkön megszámlálható a tűrhető fordító. Pedig huszadik századi művekben, a prózában is, a mű értékének jóval nagyobb hányada esik a nyelvre, mint a XIX. század nagy regényeiben, amelyekről igen gyenge fordítás is fogalmat adott. Az IszonyböX a kitűnő fordító a kétharmadán állt ki: a tanulmányok, Égető szintje fokról fokra süllyedt, a Drámákat, ahol legerősebb a nyelvi hányad, ki sem merem majd nyitni. Hány művelt magyar szóródott szét s él évtizedek óta a világban, de vagy az új nyelvben nem honosodott meg, vagy az elhagyotthoz nem vonzódik már eléggé, úgyhogy szinte egy sem képezte ki magát a magyar irodalom apostolává. A legnagyobb, amit megtettek, hogy néhány jó külföldi költőt sikerült nyers fordításokkal a magyar líra tolmácsává befogniuk. Egy másféle Herder-díjra volna itt szükség — mondottam egész komolyan —, melynek az ösztöndíjasai nyelvünket megtanuló fiatal költők lennének, díjazottjai pedig azok, akik egy- egy jelentős lengyel, magyar, jugoszláv művet ültetnek kitűnően németbe. Ezt a Her- der-díjat persze nekünk, érdekelteknek kéne összeadnunk: nem kerülne annyiba, mint egy balatoni szálloda, s valutát is hozna tán annyit. Van persze mindezeknél nagyobb baj is, s ez, ami végzetes lehet: az az írói nemzedék, amely az ötvenes években már összeállóban volt, azóta sem tudott igazán kibontakozni, történeti szerepébe beletalálni. Már pedig a betörést az előző nemzedékektől kapott lendülettel, de nekik kellene végrehajtaniuk. A külföld is elsősorban az ő hangjukat akarja hallani. „A tizenkilencedik század első felének íróla“ — ütött szíven egy különben megbecsülő ismertetés végén a mondat (amelyről egyszer tán elválik, igaz-e). A recenzens pedig nyilván a XX. század második felének az írójára, költőjére lett volna kíváncsi. S a negyvenévesek közt vannak is, akik itt-ott éleszteni tudták ezt
