Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője

ban (abban az évben, melyben a Nyugat íróit megismertem) végső, kiérett fogalmazásában A halottak élén egyik versében kaptam meg, s ezt a verset (A szétszóródás előtt) visszaeső harmadik versszaka ellenére ma is a legnagyobb magyar versek egyikének tartom; csak Vörösmarty egy-két költeménye hasonlítható hozzá. A rádió nemrég engem is felkért, válasszak ki egy szép magyar verset, s magyarázzam meg, miért szép. Hát én megmagyarázom itt. Szép vagy inkább nagy azért, ami előtte van. Hogy a nemzeti önteltség, felszíni jólét éveiben egy ember előáll: „nem igaz, rosszul van minden“, s szinte a maga bűnein érzi, mennyire rosszul. Mint annyi bús magyar orvos, ő is az európai eszmék emlőjére akasztaná „szűkfejű" fajtáját; ő, aki hinni is hitetlen kényszerült, beleveti magát a bátorság nélküli bátorításba, a káromkodásig menő politikai indulatba; szövetségeseket keres a magában gyengének, prófétái, lázit, hitet vet, s egyszer csak hátradől, s előjön belőle a letorkolni vágyott tudás. „Hát népét Hadúr is szétszórja, Szigorúbb istenek ezt így szokták." És nagy azért, ami utána jött. Hogy néhány év múlva itt volt előbb a szétdarabolás, aztán szinte mai napig a szétszóródás, nemcsak kinn a világban, idebenn is. S a legnagyobb azért, ami benne van: a gyilkos diagnózisért, egy nép történelmének a foglalatjáért, zárszámadásáért. Nem tudom, is- merte-e Ady Herder jóslatát, de nem kellett rágondolnia, ott volt magában, jött (mint a Herder-díj ünnepélyén emlegetett Psalmus) a magyar századokból. „Miként egy bánatos erdélyi prédikátor írásba rótta, Keresvén zsidókkal atyafiságunk." De ha a zsidó- magyar sorsrokonságot valló bibliáján nem is kellett túlgondolnia, a jóslat emlékeztet Herderére, Kölcseyére. „főttünk rossz erkölccsel rossz helyre, Volt útonállók új útban- állóknak, S míg úrfajtánk egymást s a népet falta, Tunya álmainkat jég verte.“ S ami a legbántóbb, amiért Herder nem sajnált, amit Vörösmarty ki akart csikarni, ami a régi zsidó diaszpórától olyan fájdalmasan különböztet meg: „S még a Templomot sem építettük fel."

A harmincas évek elején egy másféle nemzedék kezdett összeverődni, melynek a gerincét nem az osztályukkal szembefordult, de ennek a sorsát magukban hordó úrifiúk alkották, hanem a népből előjövő Erdélyi Józsefek, Illyés Gyulák, Tamási Áronok, József Attilák, majd meg épp Veres Péterek, Szabó Pálok, Sinka Istvánok. S nem meghökkentő-e, hogy ennek a friss, lentről feltörő nemzedéknek a toborzója az Illyés Gyula Pusztulás című útirajza lett: egy ormánysági próbafúrás a magyarság pusztulásába. A pusztulás elkiáltása verte fel az országot, terelte egy nagy helyzet- felmérésre, lélekébresztésre, programgyártásba a tehetségeket; ez szólított le engem is a Tanú első évének európai kilátójáról, vitt rádióállásba, folyóiratindításba, mozgalomba, s csinált a végén még „népi írót“ is belőlem. Ha egyszer majd feltisztul a mostani köd a Szabó Lőrinctől József Attiláig, Kodolányi Jánostól Gelléri Andor Endréig terjedő nemzedék fölött, vitatkozhatunk, ez volt-e nagyobb, vagy a megelőző. Mindenesetre parasztibban állt hozzá a munkához, több hittel, hogy látszata is lesz; hiszen a legtöbbjük már a szocializmus neveltje volt, meggyőzött, hogy a társadalmi rend változása a nemzeti bajokat is orvosolja. Érdekes lenne felmérni, hogy a pusztulás rémképe, mely összehívta, mennyire őrölte fel egy emberöltő alatt a hitet, melyet nagyrészében puritán életvitel is támogatott.

S az utolsó húsz év: a szocialista építés kora! Még a sötétebb fele után is azt hittük, hogy bár nagy gyötrődések árán, de a jóslatból, a Kölcseyéből, Adyéból mégiscsak kivágtuk magunkat. Hisz a szocialista népek családjában nem veszhet el tag, nemcsak gazdaságilag, de már-már biológiailag is össze vagyunk kötve. S lm egyszer csak itt van a 62-es, 63-as évek statisztikája: a magyar népszaporodás Európában a legkisebb, mint ahogy Európáé is a legkisebb a világrészek között. Ha így megy, a fiatalok munkája nem lesz elég, hogy megszaporodott vénségünk eltartsa. Pedig a statisztika még mint statisztika nem fejezi ki a valódi helyzetet. Politikus ismerősöm, akit pályaindítása Baranya szerelmesévé tett, épp hozzám tért be ormánysági kirándulásáról. Be kellett vallania csalódását. Ő azt hitte, hogy a szocialista rend a pusztulást már-már automatikusan megfordítja. Nem így van. Cigányok s a visszaszivárgó németek szépítenek az adatokon. Nem nevethetem ki, én is osztottam bizonyos fokig tévedését. Ha nem is a hangoztatott célban, az életszínvonal emelésében bíztam (hisz az nyilvánvaló, hogy az életszínvonal s a vele járó igényemelkedés nemcsak lélek- számra, de az azt formáló erkölcsökre is jelenthet veszélyt), a szocializmus mellékáldásaiban: a műveltség terjedésében, az irodalomra kapott olvasókban, a politikát is befolyásoló erős közvéleményben. S nemcsak a statisztika, elsősorban nem a statisz