Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - DISPUTA - Németh László: A magyar irodalom jövője
egyenjogú helyzetbe kerüljenek. Minden korlát (elégtelen kommunikációs készség,, hiányos értékű műveltség, stb.) a tényleges egyenjogúságot korlátozná. A magyar lakosság saját nemzeti érdeke volna tehát, hogy műveltsége csúcsát (azaz főiskolai képesítését és tudományos minősítését) szlovák (s részben cseh) főiskolákon és tudományos intézetekben szerezze meg. Amennyiben a magyar nemzetiségű állampolgárok egy részének nem felelne meg ez a megoldás, meg lehetne találni egy megfelelő, a szomszédos Magyarországgal kötendő egyezmény formájában, s polgártársaink egy része ottani egyetemeken is tanulhatna. Ez egyébként abból a természetes elvből is következik, hogy minden polgárnak joga van bármelyik országban bármennyi ideig tartózkodnia. Egész másként állnak a dolgok, ha a nemzetiségi csoportokba tartozó állampolgárok állami képviseletéről van szó. Ez nem pusztán jog kérdése, amelynek kihasználását az illető nemzetiségek tagjainak szabad elhatározására hagyjuk. Itt már Intézményes biztosítékokról beszélünk, amelyek egyenesen kikényszerítik, hogy egy-egy nemzetiség polgárai valamennyi állami szervben — elsősorban a képviselőtestületekben — az illető területi-közigazgatási egységben élő, adott nemzetiségű polgárok számának megfelelő arányban legyenek képviselve. Amennyiben nem kellene az itt elemzett jogok biztosításához újraformálni néhány területi-közigazgatási egységet, úgy minimálisan alkotmányba kell foglalni az elvet,, hogy azokban a községekben és járásokban, ahol egy bizonyos nemzetiség tagjai elérik a lakosság pontosan meghatározott százalékát (például 25—30 százalékot), ott a hivatali érintkezésben az illető nemzetiség nyelvét is teljes jogú nyelvként használják, s az: államigazgatás megfelelő helyére az illető nemzetiség nyelvének ismerete is felvételi követelményként szerepelne. Ha az egyes nemzetiségek polgárait valamennyi képviselőtestületben — mindenekelőtt a legfelső képviseleti szervek — megfelelő arányban akarjuk képviseltetni, természetesen további intézményes biztosítékokat is kell kapniuk. A választások demokratikus jellege megköveteli, hogy az illető nemzetiségek polgárai korlátlanul, saját szervezeteik (politikai — nemcsak népművelő, kulturális stb. szervezeteik) útján juttathassák jelöltjeiket ezekbe a testületekbe. Prága, 1968. május 8. Németh László a magyar irodalom jÖVOje (négy tanulmány) Németh László tanulmánya eredetileg egy dunántúli évkönyvben jelent meg, majd a szerző felolvasta- a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubok abarai táborozásán. Lapunk a négyrészes tanulmány újraközlését igen fontosnak tartja, s megkérte a magyar szellemi élet kiemelkedő képviselőit, hogy kapcsolódjanak bele a dialógusba, amelyet a cikkben felvetett súlyos — nemcsak irodalmi — problémákról indit. A befutó válaszokat szeptemberi számunkban kezdjük közölni. Az elmúlt években hónapokat töltöttem Puskin társaságában. Az irodalomalapítá típusát akartam megírni benne, a legcsodálatosabbat és legsikeresebbet, aki gyors tehetségével, biztos ízlésével, s az irodalmi kincset varázsvesszőként felkutató érzékével az egész későbbi orosz irodalom, sőt zeneköltészet térképét felvázolta. Nemcsak mint az orosz irodalom barátját foglalkoztatott ez a típus. Szinte pályám kezdetétől figyeltem rá; hisz a Rajnától keletre, ahol az irodalmat a semmiből vagy mély visszaesésből kellett ősi kultűrnépekkel versenyre kelve életre támasztani, mindenütt megjelenik az az Irófajta, aki nem programokban, de igényeiben, érdeklődésében tervezi meg, próbálja megtervezni népe irodalmát, dönti el, merre haladjanak a többiek. A XVIII—XIX. század irodalomalapltói közt Puskin volt a legnagyobb, legteljesebb {mint a nemzeti jelleg előre-összefogíalását Mickiewiczet lehetne mellé állítani); a nagy, egész Kelet-Európát lázba hozó példát az efféle irodalomalapltásra vagy újraalapításra mégsem az oroszok, hanem a németek adták, akik a XVIII. század közepén még Gellert utánzatainál tartottak, s jó fél század múlva a (más népek tiszteletére nemigen kapható) franciák legnagyobb írója, Stael asszony számolt be az új, csodálatos kontinensről, melynek Kant, Schiller és Goethe az ormai.
