Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja
A gyerekek ez időben kint voltak „valahol“ a Negevben. Hetek óta nem jött felőlük hír. Pedig még nem is volt háború. Olga majd megőrült. Azt mondta, képzeljem el a két gyereket az ötvenfokos sivatagi hőségben, lábhoz tett fegyverrel. Képzeljem el őket szomjan dögölve! Mert lőni nem szabad. Csak várni és szomjan halni. Olga mondta így, — noha tudta, hogy repülőtartályok szállítják nap mint nap a Negevbe a vizet. Ő mondta, hogy — képzeljem el! — Képzeld el... — mondja egy másik asszony. — Egyetlen fiam apja ott pusztult Buchenwaldban ... — Képzelje el... — így a harmadik. — Múlt héten esküdtek. Még alig szerették egymást. — Képzeld el... Nem és nem bírom elképzelni. Nem is akarom! Én különben is... otthon hagytam a szempontjaimat. Az esték azzal telnek, hogy ülünk a bezárt zsalugáterek mögött, 35 fokos hőségben, és hallgatjuk a rádiót. Én csupán az arcvonásokból próbálok következtetni a szövegre. Várom türelmesen, amíg lefordítják nekem a híreket. A hírek olyanok, hogy nem tudják nekem azokat türelmesen lefordítani. Egy-egy elhangzott politikus neve nyomán próbálom megfejteni a beszéd tartalmát. Nem értem... nem értem! A bemondó elhallgat, hogy egy óra múltán újra jelentkezzék. Addig indulókat közvetítenek. Nem értem. Számomra liturgikus dallam, ami elhangzik ... Mintha folyton imádkoznának. Holott lelkesítenek! Ténfergek a lakásban, belelapozok rokonom fiainak könyveibe. Versek, persze ivritül. Puskin — szólal meg hátam mögött a gyerekek anyja. Más könyvet tesz elém. Ez Wolker ... Ez pedig Apollinaire. Nem értem ... Június 3. Kimegyünk egy kibucba, hogy arról is legyen fogalmam. És megyünk, illetve robogunk ... Egy darabig azon az úton, amelyiken érkeztem. De akkor sötét volt. Most látom, hogy kiépített kétirányú műút (autostrada) szalad visszafelé alattunk. Két oldalán magasba nyúló, élő ciprusfalakkal védett narancs- és banánligetek. Házak jönnek elénk, gyárak meg hidak. Egy kioszkon magyar nyelvű felirat: „Csárda“. Persze, nincs időnk megállni, mert csak két nap a világ. Hatodikén indul a hajóm, mely elvisz az ígéret földjéről, arról a földről, mely egyre inkább a beteljesülés földjének képét nyújtja. A kibucban is sietünk. Megnézzük gyorsan, hogyan élnek magánéletet kétszobás, összkomfortos kis házakban a földművesek. Megtekintjük házuk előtt a kis magánkertet, a nyitott falú, szellős karámokban a fekete-fehér foltos tehénkéket (5000 liter átlag tejtermést adnak évente). Hollandiából, Dániából származtak ide. A fehér inges, főiskolás képű tehenészlegény, tehenészleány ősei pedig Közép-Euró- pából. Sebtében megtekintjük a tyúkfarmokat is, a tyúkokat, melyek két tojást adnak naponta, a gőzgéppel felszerelt mosodát, megbámulom a szárítókötelet, mely automatikusan forog a mosónő felé, hogy az asszony számára megtakarítsa a szaladgálást. Megebédelünk a pompásan higiénikus ebédlőben (sehol egy légy, sehol egy bogár!). Pillantást vetünk a nikkeltől, porcelántól villogó konyhába, beugrunk a gyerekházakba is. Még meglátogatjuk a modern tengerparti üdülőtelepet, mely a kibucisták jelentékeny mellékjövedelmét képezi. Átugrunk néhány védelmi árkot, amiről eszünkbe jut ismét, hogy lőporos hordón sétálgatunk, aztán rohanunk, mert már úgyis lecsúsztunk egy látogatásról, a 26 kilométernyire fekvő Cholonban. Kocsifuttában megtekintjük Herzliát, a várost, mely a zsidóság nagy emberének, Herzl Tivadarnak emlékét őrzi nevében. Itt ókori település nyomaira bukkantak, meséli rohanás közben rokonom felesége, mert nincs időnk megállni. Örült kergetőzésbe kerültem, versenyt futok az idővel, mintha valami elől szaladnánk, vagy valami után... Agyam zsibbad, már fel se fogom, amit látok. Néha behunyom a szemem, mert szédülök, de azért még megnézem az utunkba eső Weizmann-sírt. Az intézetben nincs időnk körülnézni, csak meg
