Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

meglátogatom. Már előre készülődtem a találkozásra. Rám néz, és sóhajtozik: — „Nem lett, fiam, belőled semmi.“ — De amikor viszontláttam, megdöbbentem. Ágyban feküdt, csont-bőr volt az arca. Már egyáltalán nem hasonlított a vörös répára. Az ágy is ügy hatott, mint egy koporsó. Eddig még sohase láttam anyámat az ágyban, mindig a tűzhely körül tett-vett. Most egy idegen asszony főzött az uraságnak, és minduntalan sóhajtozott: — „Szegény Mariska nénil Szegény Mariska néni!“ — Nem tudtam, mit csináljak. Nem mertem elmozdulni az ágy mellől. Reménykedtem, hogy anyám majd rákezdi a sopánkodást, bár csak elkezdené, attól megkönnyebbülnék, ráismernék. De csak nézett szótlanul. Időnként nagy nehezen kidugta kezét a takaró alól, és megsimogatta az arcomat.

— Eljöttél — tagolta, és kitágult pupillákkal bámult.

Megváltásnak éreztem, amikor János bácsi értem jött, és ebédre hivott. Az urasági kertésszel ebédeltünk.

Az ebéd különben olyan volt, mint egy halotti tor. Pedig a kertész igyekezett tréfálkozni.

— Megpuhult már a leves? — kiáltott a konyha felé, és hamiskásan hunyorított a szemével.

Amikor az asszony behozta az ételt, még asztali áldást is mondott.

— Lencse, borsó, kása, mind isten áldása.

Én úgy éreztem, miattam bohóckodik, hogy valamitől elterelje a figyelmemet, lencseborsó dicséretét is nevetségesnek tartottam, hiszen a felesége töltött csirkét tálalt.

János bácsi a háborút magyarázta. Ogy hallgattam, mintha mesét mondana, pedig az újságokból tudtam, hogy már elkezdődött. Már akkor tudtam, amikor a fehér főhadnagyot megláttam.

Valamiről nekem is beszélnem illett, de akármibe kezdtem, menten értelmetlenné és feleslegessé váltak a mondatok. Jobb híján az idegen asszonyságra fordítottam a szót, aki anyám helyett főzött.

— Nagyon derék asszonynak látszik — mondtam.

János bácsit mintha darázs csípte volna meg, úgy pattant fel.

— Ne higgy neki, annak még a szeme sem áll jól, ő is azt tartja, ló döglik, hám ürül, ember hal, ház ürül.

— Mit beszélsz ilyeneket Anti előtt! — méltatlankodott a kertész.

— Szegény Mariska néni — sopánkodott a felesége —, pedig tisztes füvet is ásott a küszöbe alá.

Szerettem volna rájuk szólni: de hiszen nem halt még meg — de torkomon akadt a szemrehányás, megint úgy éreztem, mintha egyszer már megtörtént volna, a saját szavaimat is úgy hallottam, mintha leckét ismételnék.

Az esti vonattal hazautaztam. Nem bírtam nézni anyámat az ágyban. Szégyelltem magam.

örültem, hogy a kertészetben munka vár rám, s a télnek is örültem. Lám, mégiscsak múlik idő. Néztem az ágakon a fagyöngyöket. Meg kell fogőzni jó erősen. Minden egyéb nevetséges. Az is, hogy anyám már nem vörös répa, és fekszik az ágyban. A Tündérrózsa sem igaz, csak az, hogy tél van, s aztán az is elmúlik. Virágrügyes orgonaágakat áztattunk meleg vízben, majd sorba átcipeltük őket a melegházba, vártuk, hogy virágba boruljanak, hadd áruljon friss virágot Irma asszony télen is. Géza bácsi úgyis megjósolta, hogy hosszú tél lesz, neki, nem tudom, ki súgta meg, ő mindenesetre azt állította, hogy a bodzabokor. Amíg az orgona ágaival bajlódtam, egy virágja a kezemben maradt, bal hüvelykujjam ráncába szorítottam a virágot, és meglendítettem a kezem. — Ess ki! — szóltam a virágra.

— Na, kiesik? — kérdezte Géza bácsi.

Olyan lett az arcom, mint a láng.

— Maga is ismeri a játékot?

— Persze, hogy ismerem. Ahány lendítés, annyi év. Kit akarsz elvenni?

— Én? — bámultam rá. — Én senkit.

De akkor minek játszom? Amúgy is olyan együgyű, buta játék. Kis elemista koromban, ha meglendítettem a kezem, mindjárt kiesett az orgonavirág a hüvelykujjam ráncai közül. Ez pedig azt jelentette, hogy még abban az évben megnősülök. Most azonban az ujjamhoz tapadt, dühösen söpörtem le a kezemről.

Persze, a hosszú tél is eltelt. Anyámról nem érkezett semmi újabb hír, csak az, hogy