Irodalmi Szemle, 1968

1968/6 - Szitási Ferenc: Versek - Simkó Csaba: Két vers

Szitási Ferenc

Simkó Csaba

pici koporsók

Szemembe költözött a hajnal fényes homlokú éggel.

Tavasz van, a csók se vigasztal, a véremben semmi sem ég el.

Csontjaim messze virítnak, ágaskodik bennük a fehér, Könnyem csillogó virágaiban illat se kél.

a mozdulathoz

Kilincsen lóg a mozdulat: öngyilkosság utáni nemlét. Viselője már a világban pörög értelmét benépesítették az ösztönök.

Árva mozdulat: halott csík, visszatérek hozzád, a halott szembogarait fények csiklandozzák.

tobzódások

A szó csak festék: mindenbe belekeverték.

Azóta piros a papiros, mint a húsom.

Nem tudok élni, csak szó-fedezékben, s nézem,

hogy mindenki tud élni, csak én nem.

Húsod piros pikkelyei rezesednek, szerelem lobog bennük és korom; megölellek, de szomjas tested nem akarom.

Lehajolsz.

Szivárvány harmonikázik hasad homorú íve alatt, s e tündöklésben nem tudom elképzelni magamat.

Alszol.

Arcod csúcsán hó, fénypárnás ágyad emelkedik tűzhegyig, jéghegyig, s én,

a gyökeret eresztő növény fázom a csendben.

Adj vizet és csókot ennem, s felfallak ágastul-levelestül, mintha szó lennél.

mindenki elindul egyszer

Mindenki elindul egyszer, s megy, olykor meg-megállva, kidőlt fákon lépve által rátipor minden kis virágra.

Lehet, egyszer elér a célhoz: Megáll széttett kézzel, lábbal, megbámulja a virágnyílást, áll: és benő gazos árnnyal.

Más jár: sűrű éjjel-nappal: sosem ér hajnal szegte rétre. Éles kanyarok térítik messze: vérük ráég a csillag-égre.

estére

Nagy erdő-árnyak mögé zuhan a nap a hajnali gondok csillagos igába hajlanak

Az este olyan mint a sűrű évek ráül a déli órákra

Szuronyok erdeje döfi

az égre szállt párák

nagy piros sátrát

Madár se szól már

csak összenőtt szárnyú denevérek

osztják a csöndet

A szöges zajok megszűrve

makacs sziklák közé menekülnek