Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Kundera, Milan: A nemzeti kultúráról
gyobb egységekbe tömörülnek. A nemzetközi kulturális törekvések összpontosulnak és egységesülnek. Embertömegek járják a világot. Ezekkel párhuzamosan megnő néhány fő világnyelv szerepe, s ahogy az egész élet egyre inkább nemzetközivé lesz, még szűkül egyre inkább a kis nemzetek nyelvének hatóköre. Nemrég egy belgiumi flamand színházi emberrel beszélgettem, aki elpanaszolta, hogy milyen veszélybe került a nyelvük, hogyan válik a flamand értelmiség kétnyelvűvé, hogyan kezdi az anyanyelv helyett az angolt részesíteni előnyben, amely közvetlenebb kapcsolatba hozza a nemzetközi tudománnyal. Ilyen körülmények között a kis nemzetek csupán nyelvük kulturális jelentőségével, az általa kialakított és vele kapcsolatos értékek pótolhatatlanságával védelmezhetik nyelvüket és egyediségüket. Igaz, hogy a plzeni sör is érték, csakhogy mindenütt Pilsner Urquel-ként isszák. A plzeni sör a csehek nemzeti nyelvigényét nem igazolja. S az egységesülő világ jövője könyörtelenül és egész jogosan követelni fogja annak a létnek Igazolását, amelyet 150 évvel ezelőtt választottunk, s felteszi a kérdést: miért választottuk. Mi sem fontosabb ennél, hogy kultúrájának és irodalmának egzisztenciális fontosságát egész nemzeti közösségünk maradéktalanul tudomásul vegye. A cseh irodalom ugyanis — s ez további sajátsága — alig arisztokratikus plebejusi irodalom, kapcsolatban a nagy nemzeti nyilvánossággal. Ebben rejlik az ereje és a gyöngesé'ge. Az ereje azért, mert szilárd hátországa van, ahol minden szava erősen rezonál, a gyöngesége azért, mert kellő emancipáltsága híján túlzottan függ a közönségtől, annak műveltségétől és liberalizmusától, esetleges kultűrálatlansága bármikor könnyen megsebezheti. Néha megrémülök, hogy mai kultúránk elveszti azt az európai karaktert, amely a cseh humanizmus és felvilágosodás íróinak szívügye volt. A görög-római ókor és a kereszténység, az európai szellem e két leglényegesebb forrása, amely kisüléseihez a feszültséget adja, úgyszólván kihullott az ifjú cseh értelmiség tudatából, s ez pótolhatatlan veszteség. Minden eszmei forradalom ellenére adva van ugyanis az európai gondolkodás vasfolytonossága, s ez létrehozta a maga szótárát, terminológiáját, példázatait, mítoszait és témáit, s ezek ismerete nélkül az európai értelmiség nem értheti meg egymást. Nemrég olvastam egy megrázó dokumentumot a cseh szakos tanárjelöltek világirodalmi Ismereteiről, s világtörténeti ismereteikről már nem szeretnék tudomást szerezni. A provincializmus nem puszta irodalmi tájékozódás kérdése, hanem elsősorban a teljes nemzeti lét, különösen az Iskolaügy, az újságírás stb. problémája. Nemrég láttam egy filmet, a Százszorszépeket; két pompásan undok kislányról szólt, akik szuverén módon beérik bájos korlátúkkal, és vidáman pusztítanak mindent, ami a látókörük fölé emelkedik. Éreztem, hogy ez a messzeható és igen időszerű példázat a vandalizmusról beszél. Ki a vandál? Egy pillanatig sem az az analfabéta paraszt, aki hirtelen dühében felgyújtotta a gyűlölt földbirtokos kastélyát. A vandál ahogy a környezetemben látom, anyagi biztonságban élő, írni-olvasni tudó, magával elégedett ember, akinek nincs oka a bosszúra. A vandál maga a gőgös korlátoltság, aki csak önmagában érzi jól magát, s kész bármikor demokratikus jogait követelni. Ez a gőgös korlátoltság azt hiszi, hogy egyik elvitathatatlan joga a világnak a saját képére és hasonlatosságára való átformálása, s mivel a világ elsősorban azt a mérhetetlen sokat jelenti, amely fölötte áll, úgy alakítja a világot a saját képére, hogy rombolja. így üti le a siheder a parkban a szobor fejét, mert a szobor sértőn az ő emberi mértéke fölé magasodik, és megelégedéssel üti le, mert az embernek minden önigazolás megelégedést okoz. Azok, akik a történelmi folytonosság tudata nélkül és kultúra nélkül csak a maguk közvetlen jelenében élnek, hajlamosak rá, hogy hazájukat történelem nélküli, emlékezet nélküli, visszhangtalan és szépségtelen pusztasággá változtassák. Korunk vandalizmusának ugyanis nemcsak rendőrileg tetten érhető formái vannak. Ha a polgárok küldötte vagy illetékes hivatalnokok úgy döntenek, hogy ez és ez a szobor (várkastély, templom, százéves hárs) fölösleges, és elrendelik az eltávolítását, ez ugyanannak a vandalizmusnak csupán egy másik formája. Nincs lényeges különbség a legális és az illegális pusztítás között, s a pusztítás és a betiltás között sincs lényeges különbség. Nemrég egy parlamenti képviselő huszonegy képviselő társa nevében kőt komoly, igényes cseh film betiltását kérte, köztük, a sors iróniájából, a Százszorszépekét, ezét a vandálokról szóló példázatét is. Könyörület nélkül megvádolta mindkettőt, s egyúttal szóról szóra kijelentette, hogy nem érti őket. Ebben az álláspontban csak látszólagos az ellentmondás. Ugyanis mindkét mű fő bűne éppen az volt, hogy fölötte állt a bírálók emberi horizontjának, s ezzel sértette őket.
