Irodalmi Szemle, 1968
1968/5 - FIGYELŐ - Saučin, Ladislav: Nemzetközi fametszetkiállítás Besztercebányán
szik az amerikai Carol Summers (szül. 1925); rendkívül hatásosan alkalmazza a keményítőfestékkel nyomtatott színes kínai fafaragás tapasztalatait; főleg Vesuvio (1967) című vidáman himnikus lapja ér el nagy hatást, játékos, ujjongó színeivel. Summers a grafikai pólustól már a festőiség felé hajlik, s nem a vonalra és egységes felületre, hanem csak a színre és a színek valőrgazdagságára támaszkodik. A többiek kitartanak többé-kevésbé heves kontrasztokra támaszkodó, tisztán grafikai formák mellett. Például a magyar Gácsi Mihály (szül. 1926), de főleg a lengyel Jerzy Panek (szül. 1918) programszerűen nehézkes, itt-ott szögletes vonalstílust használnak fafaragásaikban, amelyek egyenesen a középkori ősnyomatokat követik. A többiek főként nagy felületekre építik kompozícióikat, amelyekből néha negatív formák válnak ki, ahogy azt vonalban Masereelnél, felületben pedig a szlovák Róbert Dúbravecnél (szül. 1924) látjuk. A kiállítás által közvetített tartalmak és szüzsék a többé-kevésbé hagyományosan felfogott objektív vizualitás és a tárgy nélküli vagy féltárgyi képzetek és kísérletek pólusai közt oszcillálnak... Ilyen széles skálán keresik a művészek érzéseik és gondolataik kifejezését, s a nagy társadalmi pátoszt, amely pl. Masereel kaleidoszkópszerű kompozícióiból, de főleg a híres Népi Grafika Műhelyét (Taller de gráf ica popular) reprezentáló társadalomvádló mexikói képekből, — A. Amayo, A. Bracho, G. A. Bustos, E. Huesta, F. Luna, J. Malvafón és J. Ramirez munkáiból kizeng. Korunk grafikusainak többsége mégis a pátosztalan humánum és antropologizmus pozíciójára helyezkedik, és az érzelmileg megragadott tér (a lengyel Zbigniew Lutomski, szül. 1934), mozgás (Ha- giwara; Panek), idő (a keletnémet Robert Rehfeldt (szül. 1931); Ivan Štubňa (szül. 1926)] s végül a sztélék, epitáfiumok, álarcok, keresztek őstípusainak fogalmaiban (pl. Stanislaw Wójtowicz, szül 1920. és mások) keresi az időszerű kifejezését. Ami a kiállított sorozatok esztétikai-kifejezési jellegét illeti, itt az expresszív tájékozódás uralkodik. Ez minden bizonnyal nemcsak a vallomás jellegéből, a „kornak arcot adni“ törekvéséből ered, hanem szinte önműködőn már a választott anyag (a fa) technikai birtokba vételéből következik, amely a művészt többnyire magvas, feszült, sőt itt-ott nyersen nyomatékos formanyelvre kényszeríti. Az expresszióra beállított grafika skálája — mondjuk — a cseh František Peterka (szül. 1920) takarékosan határozott és szilárdan megépített lapjaitól a svájci Wrwin Knebel (szül. 1927) hagyományos kirchneri felfogásán keresztül egész a cseh Jirí HadlaC (szül. 1927) féltárgyi intelíek- tuális-fantasztikus formáiig terjed. Az ötvenes évek európai művészetének absztrakt orientációja is nyomokat hagyott a kiállításon. Persze, abban nincs semmi rendkívüli, ha egy-egy cseh művésznél vagy a jugoszláv Ordan Petlevszkinél (szül. 1930) látunk ilyet, de határozottan érdekes, ha a mai polarizáció kellős közepén ilyen filozófiai radikalizálódást vagy legalább ilyen hajlamot tapasztalunk például az NDK művészeinél (Ingo Kircher szül. 1930; Robert Rehfeldt, Hanfried Schultz, szül. 1922), vagy a japánizáló román Ethel Lucaci-Baias (szül. 1936) esetében, tehát olyan országokban, ahol több tekintetben máig elevenek a vulgáris képzőművészeti elméletek. így mindenképpen kuriózumszerű, hogy amíg például az NSZK művészei (Helmut Goettl szül. 1930; Hap Grieshaber, szül. 1909; Hans Orlowski, 1894—1967) tárgyi, tehát „realista“ tájékozódásé dolgokat állítanak ki, addig az NDK grafikusai tárgy nélküli vagy féltárgyi kreációkkal mutatkoznak be. A féltár- gyiság vonatkozásában, persze, még sok más nemzetiségű művészt is említhetnénk, akiknél az absztrakt örökség többé-kevésbé nyilvánvaló refigurációk formájában nyilvánul meg, s ezek ma az újfiguráció gyűjtőnévvel jelölt régiókba irányulnak. Az áramlat kiváló képviselője a svéd Hans Hammgren (szül. 1934). A több kelet-európai országot reprezentáló képek nagy csoportjában feltűnő szerzőik ragaszkodása az ősi művészi hagyományokhoz és főleg a rusztikusán felfogott né'pi- séghez. Példaként idézhetnénk a bolgár Zlatka Dabova (szül. 1927) fafaragásait, elsősorban mégis az ősi népi nyomatok hagyományaiból és poéziséből merítő Kuzminszkisz (szül. 1906) és Gibavicsiusz (szül. 1935) szovjet litván grafikusok elbűvölő munkáit, sőt a lengyel Zbigniew Lutomskit (szül. 1934) és Stanislaw Wójtowlczot (szül. 1920) is megemlíthetjük, akik jóval önállóbban és szabadabban felelnek a népi grafika intencióira, mint például a szlovák művészek. S hogyan állja a sarat a szlovák fafaragás és metszet ebben a nemzetközi versengésben? Ernest Zmeták (szül. 1919), a szlovák fafaragás egyik korifeusa, pillanatnyilag éles, itt-ott már-már brutális, de mindig tiszta és kiegyensúlyozott kontrasztokkal dolgozik. Szabó Gyula (szül. 1907), sajnos már nem versenyzik önmagával, és kezdi beérni az elért eredmények variálásával. Štubňa gyűjteménye a formát a faanyag évköreiből és ereiből mintegy frottírozással nyert felületi struktúrák fölötti töprengésekkel kultiválja — ez azonban csak akkor nyer értelmet, ha nyitánya valaminek, ami majd csak ezután
